Rózsakoszorú [BEFEJEZETT]

003|HYUNJIN

Fontos tényezők mindig a háttérben rejlenek.

Hyunjin hatalmas ágyán elterülve figyelte a plafont és nem tudott nem Felixre gondolni. Teljesen magával ragadták a gondolatok, érdekesnek és magával ragadónak találta az ifjút. A kisugárzása és beszéde messze nem olyan volt, mint amilyennek szülei beszéltek a szegény negyed lakóiról. A fiú értelmesebb és okosabb volt, mint bármelyik felsőbb rendű család – egy herceg sem olyan tanult, mint ő.

Nem értette pontosan mire utalt a mondattal. Próbálta megérteni, forgatni a szavakat, viszont sehogy nem állt össze neki a kép. Mik bújhatnak meg a háttérben? Mi lehet az, amit még Hyunjin sem vesz észre? Ő mindig figyelt a részletekre, testvérei sokat ugratták amiért alaposan megfigyelt mindent – is – és képes a legapróbb részletekre is felhívni az emberek figyelmét még, ha nem is olyan fontos. Mégis úgy érezte ezzel megfogta a fiú, mintha lenne valami, amit akkor nem vett volna észre, nem vonta volna fel a figyelmét valami; valami, ami fontos.

A herceg képtelen volt aludni. A feszültségi szintje elérte a maximális fokozatot így már önmagát is idegesítve. Olyan szitok szavakat sorakoztatott egymás mögé, amelyek miatt édesanyja biztosan piruló orcával parancsolt volna rá, viszont nem zavartatta magát. Magára terítve selyem köntösét, mezítelen talppal lépett ki hálószobájából. Az ajtó mellett álló őr érdeklődve pillantott rá, de ő csak fejét kissé megrázva válaszolta meg a néma kérdést. Puha léptekkel sietett végig a folyósokon egészen a számára legkedvesebb helyig, köntöse árnyéként lebegett mögötte. A könyvtár szokásosan kihalt volt, egy lélek sem bolyongott még csak a közelében sem.

Az íróasztal fiókjából gyufát szedett elő majd egy gyertyát meggyújtva, a gyertyatartót megmarkolva sétált végig a polcok labirintusában. Csukott szemmel is képes lett volna közlekedni ott, számára az a hely jelentette az otthont. Nem tudta pontosan, mint szeretne olvasni – ha el akarta terelni gondolatait mindig regényt ragadott, viszont nem volt biztos benne, hogy képes lett volna teljes szívévvel beletemetkezni egy történetbe. Végül a költészet mellett tette le voksát. Megállt a fölé magasodó állvány előtt, és végig vezette tekintetét a felsorakoztatott kötetek gerincén. Leemelt egy vékonyabb, méregzöld borítóba csomagolt könyvet majd visszatérve az asztalhoz telepedett le. Mélyen beszívta a kissé dohos levegőt – elfért volna már egy nagyobb takarítás ott – majd kinyitotta az olvasmányt és a soroknak szentelte magát.

Nem tudja pontosan mennyi ideig lehetett a könyvtárban, de a gyertya félig leégett mire feladta a tevékenységét. Szemei égtek, szíve zakatolt, ízületei sajogtak. A műgyűjteményt mellkasához szorítva fújta el az egyetlen fényforrását, majd visszasietett szobájába. A folyosókat egyedül a hold ezüstös fénye világította meg, csak ennek köszönhetően nem bukott orra egy-egy szőnyeg gyűrődésben. Gondolatai közé újra és újra egy vers ékelődött, képtelen volt nem a sorokra gondolni.

„Akkor jövök, ha egyedül
fekszel sötét szobádban,
a bolond nap elül,
már mosoly sem derül,
este, fagyos homály van.

Akkor jövök, ha mind elárad
a szív valódi hatalma,
ha engedsz a hatásnak,
az öröm megfagy, a bánat
lelkedet elragadja.

Készülj, itt az idő,
a szörnyű óra, ím;
érzed-e már, hogy a lelkedet
különös hang zengeti meg,
elér a zord erő:
hírnökeim."*

Szobájába visszatérve is csak ezen szavakat ismételte magában. Jelentésük volt, de mégis miként lehetne őket értelmezni? Hyunjin kimerült volt, pillái nehezek voltak, még arra sem vette a fáradtságot, hogy köntöséből kibújjon – végig terült az ágyon, és mély álomba zuhant. Álmát is a vers kísérte végig, érdekes módon Felixet kötötte hozzá, szinte hallotta mély hangján artikulált szavakat.

* Emily Bronte - Akkor jövök, ha egyedül