Hercegnő és Bobby (Tom Hiddleston Fanfiction 🔞) befejezett.

Nézd, mit csináltál velem?

Nem akartam hinni a fülemnek. Elengedne? Még csak egy kicsit sem akar marasztalni?

Állt a nappali közepén, halvány mosollyal a szája sarkában.

- Ez a kedvence? Akkor tessék! Még véletlenül sem akarom, hogy aztán ez után sírjon! - őrjöngve igyekeztem leszaggatni a nadrágot magamról, de összecsomózódott a dereka. Nagyon szoros volt a bog, nem engedett, csak percek múlva. Hercegnő kétségbeesetten nézett hol rám, hol Tomra. Végre sikerült, anyanyelvemen káromkodva, kiszabadítottam magam. Minden szégyenkezés nélkül toltam le, és hozzávágtam.

- Így akar utcára menni? - ott álltam előtte térdig érő pólóban.

- Nem, dehogy! A póló sem kell!

Végre lépett, és bár nem mutattam, ujjongtam legbelül. Bármennyire is dühös voltam, meztelenül végigtrappolni az utcán - egy csöpögő bőrönddel a kezemben - nem az én stílusom.

- Maga aztán nem könnyű eset. Na vegye azt  vissza gyorsan, és adja ide a bőröndöt. Van szárítógépem.

- Mutassa meg hol van. - hálás voltam. Rövid időn belül másodszor. Még egy ilyen, és elhiszem, hogy jó ember, és nem azért született, hogy engem tönkretegyen.

- Tudja használni?

- Sajnos a barlangban, ahonnan jöttem, nem volt szárítógép. - duzzogva öltöztem fel újra.

Nem értékelte a humorom, és valami egészen más vonta el a figyelmét, mert meg sem rezdült. Csak bámult, ahogy öltöztem. Azt hittem elsüllyedek, amikor a lábamra néztem. Az előzetesben nem kaptam borotvát, Lénanál meg volt jobb dolgom is annál, hogy borotválkozzak. Lángolt az arcom.

Néma szitkok, és inkább szótlanul adtam oda az ázott bőröndöt. Ott kullogtam mögötte, és vártam, előhozza-e. Szerencsére nem, ebben az egyben örültem, hogy Brit, igazi úriember volt.

Bepakolta a szárítógépet, a fehérneműt óvatosan kihagyta, én meg nem győztem a bundabugyikat eldogdosni előle.

Este nyolc körül végeztünk, olyan volt az egész, mint egy pantomim, szavak nélkül is megértettük egymást, valahogy.

- Fürödjön meg, addig én elviszem a kutyákat sétálni, ha nem baj. - már megint a kiskutyarekintet - És bocsánat, hogy a szívemhez nőtt.

- Én? Annyira kedves. - olyan jól esett incselkedni vele. Az otthoni munkában ez hiányzott a legjobban. Az interakció, a face to face, a humor, a csipkelődés, sőt, a flört. Bizony. E-mailben nem olyan jó kacsintani, végigstírölni a másikat meg lehetetlen. Ha csak nem kéred meg a másikat, hogy álljon fel a gép mellől, és mutasson magából valamit.

Erre a kérdésre nagyon nem tudott mit mondani, de nem is bántam. Mindkét kutya egy szavára szót fogadott. Felvett egy szövetkabátot, kicsit bolyhos volt már, baseball sapkáját a szemébe húzta. És eltűntek az utcán. Valamiért azt éreztem, hogy feszültté és izgatottá vált. Néztem utána, ahogy a két barna szőrcsomóval eltűnik, és arra gondoltam, van kb. egy órám, magamra. Én ennyit minimum rászánok a sétáltatásra.

Nyakig süllyedtem a habos forróvízbe, és áldottam azt a Taylort, akinek köszönhettem az illatos fürdőt. Gyújtottam gyertyát, dudorásztam, és azon tűnődtem, hogyan tovább. Miért hozott ide? Mert erről még egy szót sem szólt. Lassan kezdett letelni az egy óra. Lefújtam a gyertyákat, kint még sötét volt.

- Anyukám? - mint mindig, mikor bizonytalan voltam, édesanyámat hívtam. - Minden rendben. Hamarosan megyek haza, jó? Igen...végleg. Ne sírj, ne örülj előre, utálni fogod.