Senjuk 🌹 (Uchihák II. fejezet)

21.

Mire hazaértem már besötétedett, ezért egy pillanatra se lepődtem meg azon, hogy Tobiramáék alszanak. De ahogy látom, ezúttal változtatott egy picit a szokásán, ugyanis Izanami most nem rajta feküdt, hanem a saját ágyában. Hamar átöltöztem, majd befeküdtem Tobirama mellé és mellkasára hajtottam a fejem.
Amikor reggel felébredtem, ő már nem volt mellettem. Izanami még békésen aludt, ezért kisétáltam a nappaliba, hogy megkeressem Tobiramát, de sehol sem találtam. Egyszerűen köddé vált, sehol egy üzenet vagy ilyesmi.
- Ebbe meg mi ütött?- motyogtam, miközben visszamentem Izanamihoz, aki idő közben a tudtomra adta, hogy felébredt.
Felkaptam a karjaimba és lecsitítottam, de ezalatt fejben teljesen máshol voltam. Nem tudtam kitalálni, hogy hová tűnhetett el Tobirama minden szó nélkül. És bár igyekeztem nem bepánikolni, csak arra tudtam gondolni, hogy valami baj történt. Főleg azok után, hogy tegnap elismerte, a megérzésem nem csal és valami komoly veszély fenyeget, ez tűnt a legésszerűbb magyarázatnak arra, hogy köddé vált.
Egész délelőtt semmi hír nem érkezett róla, így komolyan kezdtem kétségbeesni, hogy hol a francban lehet. Aztán délután, pont miután lefektettem Izanamit aludni, hirtelen betoppant. Meg se vártam, hogy bármilyen magyarázattal előálljon, azonnal szó nélkül a nyakába ugrottam, ami eléggé meglepte.
- Már kezdtem azt hinni, hogy valami bajod esett- mondtam, miközben még mindig a nyakában lógtam, de esze ágában sem volt letenni.
- Nincs semmi bajom, nyugodj meg. Csak halaszthatatlanul fontos dolgot kellett megbeszélnünk, ezért el kellett mennem. Nem akartalak felébreszteni- magyarázta.
- Mindegy, már nem számít. De mi volt az a halaszthatatlan dolog?- kérdeztem leszállva róla, miközben besétáltunk a nappaliba.
Tobirama sóhajtva leült a kanapéra, én pedig azonnal kényelembe helyeztem magam az ölében.
- Most már ideje megtudnod. Konohát, sőt ha nem állítjuk meg időben, az egész világot nagy veszély fenyegeti.
- Fogadni mertem volna rá- motyogtam.
- De sajnos a helyzet nem ilyen egyszerű. Nem egy egyszerű ninjáról vagy hadseregről van szó, ez valami egészen más.
- Kezdesz megijeszteni...
- Az igazság sajnos tényleg ijesztő. Aki meg akar támadni minket, nem ember.
- Hogy érted azt, hogy nem ember?- tátottam el a szám.
- Ahogy mondom, egy isteni lénnyel állunk szemben. Sokkal erősebb, mint bármelyik shinobi ezen a világon.
- De miért akar megtámadni minket egy ilyen alak?
- Passz. Eddig ezzel nem jutottunk sokra, még azt se tudjuk, pontosan mikor akar támadni.
- Értem. Bele kell vonnotok engem is a nyomozásba- jelentettem ki.
- Mi? Az miért olyan fontos?- értetlenkedett Tobirama.- Még mindig fájlalod, hogy rajtad kívül mind nyomozunk?
- Hülye, nem azért! Szeretnék segíteni, hátha rájövök valamire.
- Szólok pár szót az érdekedben- egyezett bele Tobirama, majd magához húzott és megcsókolt.
Ez alkalommal viszont képtelen voltam belefeletkezni a csókjába. Hiába törtünk át vad csókcsatába, a gondolataim ezerrel pörögtek azzal kapcsolatban, amit mondott. Mi a francért akar megtámadni minket egy isteni lény? Egyáltalán miért léteznek ilyenek? De legyen akármilyen erős is az a valami, rá fogok jönni, hogy mit tervez és meg fogjuk állítani együtt, ez biztos.
Annyira elveszten gondolataimban, hogy észre se vettem a körülöttem történő eseményeket. Mire észbekaptam, Tobirama már bevitt a hálószobába és óvatosan letett az ágyra. Elmosolyodtam egy pillanatva, majd hátradölve magamra húztam a pólójánál fogva.
Este nem hagyott nyugodni egy gondolat. Tobirama épp Izanamival játszott, én pedig vacsorát készítettem, de képtelen voltam odafigyelni, és ennek eredményeként sikerült elvágnom az ujjam. Magamban folyamatosan átkozódva kutakodtam fásli után, és jobban megszenvedtem a bekötözéssel, mint valaha. Szapora léptekkel kisétáltam Tobiramáékhoz, akinek azonnal feltűnt, hogy valami nincs rendben velem.
- Mi a baj?- kérdezte aggódva.
- Az apám már napok óta nem jött át, neked ez nem furcsa?- Tobirama csak lesütötte a szemét, mire felsóhajtottam.- Tudtam, hogy te tudsz valamit.
- Nem szerettem volna én közölni veled, ez az apád dolga.
- Miért titkolóztok előttem ennyit mostanában?- tártam szét a karom idegesen, mire Tobirama hozzám lépett.
- Menj át Madarához, ő mindent elmagyaráz, és akkor megérted- mondta, majd derekamnál fogva magához húzott egy csókra.
- Oké, de nem értem miért nem lehetett eddig elmondani...
- Majd megérted- csillapított le és útamra engedett.
Pillanatok alatt apámékhoz értem, és bekopogtam az ajtón.