Senjuk 🌹 (Uchihák II. fejezet)

22.

Pillanatok alatt apámékhoz értem, és bekopogtam az ajtón.
- Kim? Most megleptél- engedett be apám mosolyogva.
- Megleptelek? Mégis mivel?
- Nem szoktál gyakran meglátogatni.
- Nem, mert általában nálunk lógsz. De ha te nem jösz, jövök én- vontam vállat.
- Nem igazán volt időm...- kezdtett magyarázkodni.
- Nem kellenek kifogások, apa. Inkább azt meséld el, hogy mi az a nagy titok, ami miatt nem látogattál meg mostanában- mondtam, miközben helyet foglaltam mellette.
- Mit mondott el a Senju?
- Semmi konkrétat, és még azt is úgy kellett kihúznom belőle...
- Legalább tudja tartani a száját.
- Csodás, hogy erre rájöttél, de akkor miről is van szó? Azt mondta, te majd elmagyarázod.
- Igen, ebben egyeztünk meg. Csak... nem könnyű beszélni róla.
- Na jó, kezdek megijedni. Ki vele!
- Izanami hogy van?- kérdezte hirtelen.
- Ne tereld a témát!- szóltam rá azonnal, mire védekezően feltette a kezét.
- Csak érdekel, hogy mi van az unokámmal.
- Jól van, Tobirama vele van. De nem akarok több kérdést hallani, mondd már el mi van!
- Legyen, de ne szólj közbe...!
- Nem szoktam.
- Máris megtetted- jegyezte meg szórakozottan, mire elhúztam a kezem a szám előtt, ezzel jelezve, hogy többet nem vágok a szavába.- Szóval, biztos nem felejtetted el a Negyedik Nagy Ninja Háborút, amit tulajdonképpen én indítottam. Azóta kiderítettem, hogy a jutsu, amit akkor végre akartam hajtani teljesen más célt szolgált volna, mint amit elképzeltem. A Végtelen Tsukuyomi eredetileg Ootsutsuki Kaguya újjáéledését eredményezte volna. A Fekete Zetsu, akit létrehoztam, igazából nem is az én akaratomat testesítette meg, hanem Kaguyáét. És mivel kudarcot vallott, az Ootsutsuki klán más tagjai helyre akarják hozni a hibáit. Ők fognak ránk támadni, hogy visszavegyék a chakrát, amihez Kaguya által jutott hozzá az emberiség.
- Szóval ők azok a nem emberi lények...- szóltam döbbenten.- És ez biztos?
- Igen.
- De hogy tudtátok meg ezeket?
- Már egy ideje nyomozunk ez ügyben. Itachi talált nyomokat, amik erre vezettek. Fel kell készülnünk a legrosszabbra.
- De várj. Tobirama azt mondta, még pontosan nem tudni, hogy mi a céljuk.
- Nem, ez csak az én elméletem, amit még nem mondtam el a többieknek. Te vagy az első, akivel megosztom.
- Még nem vagy biztos benne?- kérdeztem.
- Nem. Még nem tudhatjuk ezt biztosra. Kellene valaki, aki jobban átlátja a helyzetet, mint mi. Mert csak eddig jutottunk el, pedig már egy jó ideje folyik a nyomozás.
- Avassatok be engem is! Már szóltam Tobiramának is, én talán segíthetek.
- Legyen, megbeszélem a következő ülésen, hogy te is átnézhesd az eddig összegyűjtött adatokat.
- Ezaz!- lelkesedtem be, majd rögtön magamra öltöttem valami emberibb arckifejezést.
- Azért annyira nem rózsás a helyzet, hogy örüljünk- emlékeztetett apám.
- Jó jó, tudom. Csak szar érzés kimaradni a dolgokból. Így legalább én is segíthetek nektek- magyaráztam.
Ezután nem maradtam sokág apámnál, csak megvártam, hogy befejezze a faggatózást Izanamival kapcsolatban. Amikor indulni készültem, kikísért.
- Na és...- kezdte, mire visszanéztem rá.- Mikor akartok kistestvért Izanaminak?
- Viszlát, apa!- fordultam sarkon azonnal, mire csak nevetést hallottam a hátam mögül.
Apám egyáltalán nem kezeli magánügyként az ilyen dolgokat...
Mire hazaértem Izanami már felébredt a szokásos délutáni sziesztájából és éppen azon volt, hogy megakadályozza az apjának a dolga elvégzését.
- Valaki figyelemért kiált- jelentettem ki, mire Tobirama nevetve letette az iratait, amiken addig dolgozott és felemelte Izanamit.
- Ezt csinálja, amióta felébredt. Nagyon igényli a törődést.
- Még szép, hiszen kisbaba. Mondjuk én se szeretem, ha nem foglalkoznak velem, pedig már felnőttem...- gondolkoztam el.
- Azért azt kétségbe vonnám- jelentette ki szórakozottan Tobirama, mire összehúzott szemekkel néztem rá.
- Ha nem lenne nálad Izanami, most beleböknék az oldaladba.
- Tudom- mosolyodott el Tobirama.- Mi volt apáddal?
- Már minden világos. Csak elég szar helyzetben vagyunk.
- Igen, ezt eddig is tudtuk.
- Már aki tudta- néztem rá szúrós szemekkel, mire letette Izanamit, és hozzám lépett.
- Nem én döntöm el, hogy kiket vonnak bele ezekbe a szigorúan titkos ügyekbe- mondta, miközben átkarolta a derekam.
- Tudom...- motyogtam.- Csak zavar, ha nem tudok valamiről, hisz ismersz.
- De még mennyire!
Elnevettem magam, majd engedtem, hogy engesztelésképp magához húzzon egy csókra.