pécsi délután négy. ─ ❛𝐬𝐡𝐨𝐫𝐭 𝐬𝐭𝐨𝐫𝐢𝐞𝐬❜

spontánnak lenni/?

A minap találkoztam valakivel az utcán. Régi ismerős volt, semmi szükség nem volt arra, hogy újra bemutatkozzunk egymásnak. Mindig így volt ez. Hol láttuk egymást, hol pedig nem. Néha naponta vagy épp hetente beszéltünk, néha pedig hónapokig semmi. Ó, pedig ha tudná azt valaki is, régen milyenek voltunk. Elválaszthatatlanok, akárcsak a sziámi ikrek. Hasonlítottunk; én és ő. Ő és én.

Sokan össze is kevertek minket, szinte mindennapos volt az összetévesztés. „Te nem a...?". Nem, én nem. „Na és ő hol van?". Messze jár, biztos utazik. Sosem tudni merrefelé. Gondol egyet, aztán uzsgyi már itt sincs. Igazi világjáró. Én ellenben; kicsit sem. (Már nem?)

Egyszer elmesélte nekem, milyen volt megmászni az Everestet. Én pedig cserébe elmeséltem neki, hogy ma ismét háromszor gyalogoltam fel a hosszú lépcsőkön a 'Jakabhegyre' (és ne, ne értsd szó szerint a hegyet!), mert nekem ez volt a mindennapos. Ő kalandor. Hát persze, hogy az. Mindig is az volt. Világot akart látni. Mennyit, de mennyit mesélt nekem nap mint nap a francia Riviéráról, a fűtött nyári olasz tengerpartról. Ha úgy tartotta kedve, akár órákon át mesélt, csak mondta és mondta és mondta, míg egyszer csak rá nem koppintott mutatóujjával az orromra –épp úgy, ahogyan a tévében csinálta annak a filmszereplő kisgyereknek az anyja-, aztán azt mondta csukjam be a szám, mert úgy ámulok és bámulok, ahogy mélyvízben rejtőző bálna planktonokat eszik. Szinte azonnal becsuktam a számat, ő pedig széles szájjal, jóízűen felkuncogott. Furcsa egy hasonlat, így utólag belegondolva.

Egyszer a nagypapa elvitt minket pecázni, hisz ő nagyon is jól űzte a sportot annak idején, amikor még nem szállt teljesen a fejébe a sok alkohol. Persze akkoriban még nem tudtuk, hogy erről van szó (na jó, csak én nem tudtam, vagy egyszerűen csak nem akartam róla tudomást venni), hisz mégis mit csinálna az ember a kazánházban, ha nem az előző héten megannyi délutánon át hasogatott fát dobná a tűzre, hogy a konyhában almás lepényt sütő mama nehogy megfázzon. Most, már megannyi évvel később tudom, hogy nem a fát dobta a tűzre, és nem is a kazánházban szunyókáló kutyákat babusgatta délutánonként (olykor reggel is, kit áltatok), jóval inkább a nyáron készült párlatot kóstolgatta, ami aztán szépen lassan óránkénti rutinná vált. Vizesüvegből, Naturaqua, vagy bánomisénmi. Fájt felnőni. Fájt a korábban ártalmatlan dolgokat romlottnak látni, új volt, de nem idegen, jóval inkább egy ismerős, akit nem adatott lehetőség megismerni alaposan, így csak sokadik találkozásra tudtad meg róla, hogy gluténérzékeny, és nem pedig gorombaságból nem fogadta el anyukád spagettijét, amit te annyira imádtál. Hát ilyen érzés volt felnőni. A világ piszkosfehér. Koszos. Mindenütt az, akármerre jár is az ember. Ja igen, elmentünk horgászni. A Hédi sok halat fogott, sorra szedte kapkodta le őket a horogról, majd a régi vízzel teli festékes vödörbe dobta őket. Hogy én? Ho-ho-ho-horgászt dalolászva ácsorogtam a pecabotommal a kezemben, majd amikor végre kapásom volt, a hal szúrós kis hátúszója felsértette a térdemet. Hédi azt mondta pech. Én pedig -akárcsak egy Suzuki kalaptartóján heverésző bólogatós kutya- egyetértettem vele. Pech.

- Átutazóban?- kérdeztem, mikor úgy gondoltam beszélgetést kezdeményezek vele. Hédi feltűrte gondosan kivasalt sportzakója ujját. Ó, ne. Kezdődik. Ismertem már ezt, mindig adott egy kis időt, hogy felkészüljek a kitörésére, hogy aztán figyelemmel kísérhessem, amint be sem áll a szája, csak mesél, és nem hagyja abba soha, hisz neki annyi mondanivalója van, de nekem már rég elhűlt a műanyagzacskóban lapuló frissensült sóskifli, amire annyira vártam egész nap. Mondja csak. Már mindegy. 

- Igazság szerint nem tudom- válaszolta könnyeden, hangjában megbújt az a bizonyos játékosság, ami gyerekkora óta elkísérte őt az útján. Csend. Hallgat. Lehet, hogy beteg, ezért nem beszél. Kérdeznem kell.

- Nem tudod?- hangomból szín tiszta meglepettség áradt, amit ő is észrevett. Pillanatok alatt zavarba jöttem.

- Nem én!- vágta rá, azzal kikapta a kezemből a táskámat. Utána nyúltam, de rácsapott a kézfejemre.- Úgy döntöttem, mostantól spontán leszek!- mondta nagy büszkén, állát kicsit megemelve. Büszke volt arra, amit mondott.

Elhatározta, hogy spontán lesz. Elhatározta; azt, hogy spontán lesz. Tehát eltervezte, hogy spontán lesz. Ami... valljuk be, nem túl spontán. Ha teljesen őszinte akarok lenni, sosem volt arra lehetősége, hogy az legyen. Az első dolog, amit életében spontán tehetett volna is kudarcba fulladt. Köldökzsinór; háromszor tekerte a nyaka köré, azonnali császár. Nyissz-nyissz, sírás, nyissz-nyissz: kicsi Hédi. Nem volt spontán. Sohasem volt az. Pedig tudom, ha az akarna lenni, ő az lehetne, hiszen Hédi olyan szabad-szellemű, lelkes és rendkívül világi. Spontán lehetne.

De az igazság az, hogy sosem lehetünk igazán spontánok. Soha. Miért? Mert az élet nem ilyen. Az élet egy hatalmas rohanás, felszállunk a buszra, hatalmas küzdelmek árán végre ülőhelyet szerzünk magunknak, aztán szinte ezt követően le is szállunk, végállomás. Ennyi, kész, nincs tovább. Semmi mást nem akarunk, csak elérni bizonyos megállókig, majd mikor odaérünk már mennénk is tovább, nincs megállás, a 103-as busz senkit sem vár meg, köt a menetrend, amit csak akkor nem lehet betartani, amikor az ember igazán sietne. Olyankor belefér 10 perc késés. Nem számít. Az élet spontán, egy meglepetésekkel teli zsákbamacska, mi pedig abból építkezünk, amit kihúzunk belőle. Az ember nem lehet spontán, hisz mindannyian függünk valamitől, ami megköti a kezünket. Mindig lesz valaki vagy valami, ami fogja a gyeplőt, nehogy elszaladjon velünk a ló és azt higgyük egy percre is; nekünk mindent szabad.

Aznap úgy döntöttem nem mondom el Hédinek az igazat. Nem vitt rá a lélek? Nem, szó sincs erről, hisz kettőnk közül mindig is én voltam az, aki két lábbal állt a földön, akármi is történt. Egyszerűen csak úgy döntöttem nem mondom el neki. Majd rájön. Majd megtudja. Majd egyszer megérti, miért mondtam azt neki: „Most mennem kell, kihűlt a kiflim." 

((2020.03.05.))