Kétség - [BEFEJEZETT]

XVII. Fejezet

Ha azt mondom, hogy szar napom volt, finoman fogalmazok és még csak fél egy van.

Mindenféle lény megfordult a szobámban, amit csak ismerek: volt itt lovagló duracell nyuszi, csillámpóni a plafonon, a mikuláson át a beszélő muskátliig. A bohócról nem is beszélve.

Egész végig csak vigyorogva nézett, közben kifolyt a szeme és meggyulladt a bőre. Még a szagát is éreztem.

Muszáj volt kimennem a szobából, a fullasztó bűz miatt.

Szerencsére anyám még reggel elment dolgozni, ugyanis valahogy el kell tartania attól függetlenül, hogy szombat van vagy vasárnap.

Ő mindig dolgozik, kevés bérért természetesen.

A drog hatása csak fél óráig tartott; pont akkor múlt el, mikor már végre egyedül maradtam, de az utóhatásai rosszabbak voltak, mint azt gondoltam volna.

Kétszer voltam hányni, elviselhetetlenül fáj a fejem és... ez egy cseszettül szar nap! Ennyi!

A neten megnéztem a mellékhatásokból és a kinézetéből kiindulva, hogy ez kokain volt.

Vajon a borzalom tudja ilyenkor, hogy mi ezeknek a neve? Tudhatnám én is, ha koncentrálnék ezekre a tudásmorzsákra? Gőzöm sincs, hogyan rögzülnek az emlékek, de biztosan elő lehet őket keríteni, ha már egyszer bekerültek a fejembe.

Azt sem tudom, hogy mivel kössem le magamat.

- Lehet, néznem kéne tévét - gondolkodtam hangosan, de mikor nyúltam volna a távirányítóért, kopogtatásra lettem figyelmes.

Felpattantam és az ajtóhoz léptem, arra számítva, hogy anyám jött haza valamiért, mert mindig itthon hagyja a cuccait, de amikor kinyitottam, egyszeriben azt sem tudtam hova nézzek.

Thomas állt az ajtóban és rózsacsokrot szorongatott a kezében.

- Szia Kislány! - mosolygott és láttam, ahogy végigmér - Gyönyörű vagy, még betegen is.

Gondolom, mennyire lehetek gyönyörű. A hajamat nem is fésültem ki, tehát valahol a szénaboglya és a madárfészek kinézete között lengedezik, továbbá a karikás szemek és a pizsama nem a legelőnyösebb és nem is a leggyönyörűbb. De azért visszamosolyogtam.

- Szia Thomas! Mi járatban vagy erre felé?

- Csak ezt szerettem volna odaadni, - nyújtotta át a virágcsokrot- hogy hamarabb meggyógyulj és tudj mit szagolgatni.

- Óó... köszönöm, ez gyönyörű - vettem át és közben hozzáértem a kezéhez. Mindketten beleborzongtunk, de ő fesztelenül vigyorgott tovább.

- Nem szeretnél bejönni?