Kétség - [BEFEJEZETT]

XXII. Fejezet

Jó buli volt belerobbantani a diákok pofájába. Úgy néztek, amikor beléptem, mintha bolond lennék. Főleg a “tanító néni”, ezért őt céloztam meg a gránáttal.

- Pff… hagyjuk már! Nyáron tanítani… 

Utána becsuktam az ajtót, de a detonációba csak öten haltak bele, a többit le kellett puffantanom.

Nagyon vicces volt. Mind tőlem futott.

A vérükkel pedig kikentem a falat és a plafont. Rajzolni akartam valamit, de sajnos összefolytak a minták. Nem baj, ez bárkivel megesik. 

A portást meghagytam, úgyis meg fog murdelni szívrohamban. Nem utolsó sorban a szőke vaddisznót is leráztam. Nagyon idegesített már, hogy egész úton, nem tud lekopni.

De most megyek és játszok valamit… mondjuk vadászosat. 

Ezen a városrészen szinte minden második utca egy sikátor vagy szemétlerakó hely. Meglepő, hogy az előbbit választottam.

Szerencsére a környék összes embere az iskolához csoportosult, így nyugodtan mehetek, amerre csak akarok, a zsernyákok nem is tudnak róla. 

Végigballagtam a kihalt sikátorban, szemeteskukák mellett és ha már ott voltak, beledobtam a pisztolyt.

A szürke félhomályban. Nem tudom mennyi lehet az idő, de már kezd sötétedni, az utcai lámpák fénye sem ér el idáig és a csövesek is mennek lassan aludni.

Ővelük azért nem jó játszani, mert nem sajnálja vagy siratja senki hozzátartozó, úgyhogy őket passzolom.

Kell keresnem egy egészséges példányt. Mert ezek csak módosult állatok. A vágóhídra az összessel!!! 

Találtam is egy szerencsés mukit, amint a telefonján pötyög, közben előre halad, de látszik, hogy nem is figyel merre megy. A pasas elhaladt egy részeg hajléktalan mellett és tudomást sem véve róla telefonozott rovább.

Túl könnyű ez nekem! 

Mellé léptem és elkaptam mind két kezét, hagytam, hogy a telefon a földre essen és darabokra törjön. Végül mosolyogva vártam, mit szól hozzá.

- Normális vagy ember? Ezt tegnap vettem és kurvára drága volt! Te neked kell kifizetni! 

- Tényleg? És mivel fogod nyomkodni? 

Hátracsavartam a karját és kirúgtam alóla a lábát, majd mikor már háttal nekem térdelt a piszokban, elkezdtem énekelni a mondókát. 

- Ez elment vadászni, - megcsavartam a hüvelykujját és az roppant egyet, mire a telefonbetyár ordírani kezdett. Furcsa pózban próbált szabadulni, de kis vékonyka testalkata volt és nagyon gyenge. Nem okozott problémát.

És így törtem el mindegyiket az ének szerint:

- Ez meglőtte, - mutatóujj törés. 

- Ez hazavitte, - ordítás. 

- Ez megsütötte, - gyűrűsujj csavarás. 

- Ez az icike-picike mind megette - fogtam a kisujját, a számhoz emeltem és leharaptam. Ha eddig ordított, most még jobban üvöltött, én azonban kiköptem az ujját és a távolba tekintettem.

Időközben a vadkan is felbukkant a kukák mögül. A szőke iszonyattal vegyes félelemmel nézte a jelenetet, de én még nem fejeztem be.

A szemébe néztem és véres fogammal rávigyorogtam.

Az előttem térdelő, nyöszörgő testen felvezettem az ujjaimat, mintha egy pirinyó ember araszolna felfelé egészen a nyakáig, és végigsimítottam a tarkóján.

- Kerekecske-dombocska, itt törik a nyakacska!