Ha elég, hát elég

XV.

– ...Hogy fordítanád azt, hogy „don't expect me to be „Dear Cousin" this or „Dear Grandma" that"?

– Nem tudom...

Boka halk szusszanással helyezkedett. A hangok csöndesen mormoltak valahol a tudata határán.

– Majd szólok, ha eszembe jut valami.

– Tényleg, apádnál voltál? Szeretné megcsinálni neked azt a frakkot a szalagavatódra, kellenél a próbához.

Nemecsek nyűgött, Boka még félálomban is felismerte a hangját. Pislogott. Mit keresett Nemecsek az ágyában? Vagy...

Olyan hirtelen ült fel, hogy majdnem lefejelte a fiút, riadtan körbepillantott. Ködösen eszébe ötlöttek az előző éjszaka eseményei, hogy filmet néztek Nemecsekkel, hogy az ölébe dőlt, csak öt percre, tényleg csak öt percre, és tényleg csak azért, mert Nemecsek felajánlotta, de aztán valahogy... elaludt. A tenyere élével megdörgölte a szemét, az arcán pirosan égett a szégyen.

– Elnézést kell kérnem – köszörülte meg a torkát. Nemecsek úgy nézett rá, mint aki valamin nagyon jól szórakozik, és Boka arra gondolt, ezt meg is érdemli, tényleg nevetségesen szokott aludni, nyitott szájjal és nyáladzva.

Micsoda szégyen. Micsoda abszolút szégyen.

– Nem állt szándékomban betolakodni – próbálkozott.

Átaludt egy egész éjszakát Nemecsek térdén. Rettenetesen kényelmetlen lehetett a fiúnak, ráadásul Boka nyaka is beállt, éles fájdalom rohant végig a gerincén, ahogy a fejét forgatta.

Nemecsekné legyintett.

– Ugyan, dehogy, bármikor szívesen látunk. Csak azt nem értem, Ernő miért nem...

– Anya!

– Mindig csak pisszegett...

– Hazakísérlek! – pattant fel Nemecsek, majd elkínzott nevetéssel összegörnyedt, a combjait dörzsölgette.

– Ne legyél udvariatlan, Ernő, hát így kell bánni a vendégeddel? – szólt rá Nemecsekné szemrehányóan.

– Tényleg haza kell mennem, asszonyom – szólt közbe Boka. – Otthon már biztosan aggódnak értem.

– Ó, igaz is. Nem akarunk feltartani – intett Nemecsekné, félig már a számítógépe felé fordulva. – Vigyetek reggelit!

– Kikísérlek. – Nemecsek már tuszkolta is Bokát az ajtó felé, a fiúnak alig volt ideje felvenni a cipőjét.

A kezét a zsebében gyűrögette, ahogy végigsétáltak az ébredező utcákon, szürke fénybe vonta őket a hajnal.

– Sajnálom – köszörülte meg a torkát. – Nem akartam... Biztos mindened elgémberedett...

Nemecsek a vállát vonogatta.

– Túlélem.

– A szüleid nem néztek furcsán?

Nemecsek elnevette magát.

– Kicsit. De nem zavarta őket, tényleg, nem zavartál senkit, nagyon szép csendben voltál – vigyorgott fel rá.

Boka megadóan elmosolyodott.

– És anyukád... fordított valamit?

– Gyerekkönyveket. Mindig engem nyaggat, hogy fordítsam le neki a szlenget, mert ő már „rozsdás" – forgatta a szemét Nemecsek. – Mintha jobban kéne tudnom az angolt egy diplomás fordítónál.