Csábításból Jeles Élet a Campuson Nathaniel x OC

2. Clemence És Egyéb Problémáim

Elég fura álmom volt.

Hogy mit álmodtam?

A gimiben voltam. Az előadás közepén, amikor Nathaniel játszotta a herceget. Éppen készül megcsókolni, pont mint a mesében a herceg az alvó hercegnőt. Felém hajolt, és amikor kinyitottam a szemem, ezt mondta :

-Felmehetek hozzád, ha akarod...

Hirtelen felébredtem. Nathaniel sehol.

Ennél furább álmom nem igazán volt még.

Csodás reggelem kezdetén bájos szobatársnőm, Yeleen fogadott egy "te-miért-létezel" pillantással.
Volt már kellemesebb ébredésem is...

Gyorsan ittam egy kávét, majd öltözködni kezdtem. Éppen lehajoltam, hogy megigazítsam a zoknim (idegesít a varrás rajta), amikor Yeleen hirtelen megszólal :

-Ki az a Nathaniel?

Úgy megijedtem, hogy lefejeltem a szekrény ajtaját.

-Ööö... Honnan- vagyis miért- szóval-
-Álmodban valami Nathanielről motyogtál.

Te jó ég.

-Ki az? A pasid?-kérdezte felvont szemöldökkel.

Jó is lenne. Vagyis-
-Mi? Nem!
-Hát akkor? Crush?
-Öhm... Valami olyasmi...
-Aha.

Ezután csendben folytatta a reggeli készülődést,én meg próbáltam összeszedni magam. Már Nathaniel nevének  említése hatására kihagyott a szívem vagy három ütemet, és elvette a józan eszemet és ítélőképességemet.

Amint felöltöztem (ma egy halvány rózsaszín blúzt vettem fel, fehér szoknyával és bokacsizmával) már indultam is az első órámra.

Fogalmam sincs, ki tartotta (pocsék a névmemóriám) de nem keltett bennem mély benyomást. A hangja altatóként hatott, és olyan rohadt unalmas volt az órája, hogy konkrétan egy, a teremben lévő pók jobban lekötötte a figyelmemet. Azt játszottam, hogy kis radírdarabkákat dobáltam a hálójába, mire úgy elkezdte rángatni a hálót, mint valami tébolyult. Vicces elfoglaltság volt.

Az unalomnak tényleg nincsenek határai.

Már olyan látványosan szenvedtem, hogy ennél feltűnőbben nehéz lenne unni egy órát. Szinte könnyeztem amikor vége lett.

-Koyuki!

Chani utánam szólt.

-Szia Chani.
-Hogy tetszett az óra?
-Sose szenvedtem még ennyit tanóra alatt.
-Mi? Az hogy lehet? Én minden percét élveztem!

Ömlengeni kezdett a különböző művészeti stílusokról, engem meg a rosszullét környékezett. Ha mégegyszer meghallom, hogy valaki a közelemben a szecesszióról beszél, az ölébe fogok hányni.

És ez nem túlzás. Csak figyelmeztetés.

Chani lelkesedése továbbra sem hagyott alább, sőt, egyre jobban belelendült a mesélésbe, és olyan szenvedélyesen adta elő az anyagot, mintha akciófilmről, és nem művészeti stílusokról beszélne.

Döbbenten meredtem rá.

-Mi az?
-Chani, te vagy az egyetlen ember a világon, akit őszintén érdekelnek a művészeti stílusok. Én majdnem belehaltam abba az órába.

Ezután, hála az égnek, másról kezdtünk el beszélni. Olyan dolgokról, aminek semmi köze a művészethez, mint például a gimiről és hasonlókról.

Az ebédlőbe érve egy pillanatra nem találtam a helyem, de aztán kiszúrtam Rosát és Armint, amint egy asztalnál ülnek és beszélgetnek.

-Sziasztok!
-Yuki! Szia! Na, milyen volt az óra?

Azt hiszem, az elgyötört arckifejezésem többet mondott minden szónál.

Nevetni kezdtek, majd hellyel kínáltak.
Tulajdonképpen végigröhögtem a szünetet, ugyanis ma Armin elemében volt, így folyamatosan vicceket mesélt. Borzalmas, fájdalmas favicceket. Annyira szörnyűek voltak, hogy csak nevetni lehetett rajtuk.

Amint végeztem a suliban, mehettem is a kávézóba, ahol volt szerencsém megismerni a főnökömet, Clemencet.

Hát, mit ne mondjak.

Úgy néz ki, mint egy túlkoros prostituált.

És kedves voltam.

Sajnos úgy is viselkedik, mint ahogy kinéz. Szegény Hyun, úgy tűnik ennek a nőnek valamiféle komplexusa van, és betegesen vonzódik a sráchoz. Undorító bányarém.

Pfuj!

A munka viszonylag zökkenőmentesen telt, ha azt leszámítjuk, hogy Clemence minden lépésemet figyelte, és a legapróbb hibámért is azonnal leszidott. Öntelt nőszemély.
Hyunnak amolyan villámhárító szerepe volt, próbált segíteni nekem, amiben csak tudott, én pedig őszintén hálás vagyok neki ezért. Ha ő nincs, talán idegösszeroppanást kapok, és pofán verem újdonsült főnökömet egy tálcával.

Na mindegy.

A lényeg az, hogy túléltem a mai napot (és Clemence is... ).

Elindultam a koli irányába. Ma nem igazán tartottam attól, hogy kikezdenek velem, már csak azért sem, mert úgy néztem ki, mint egy kéthetes hulla. Úgyhogy hacsak valaki nekrofil félőrült nem keresztezi utamat, nem hiszem hogy baj lesz.

A zombi tehát hazatért a hullaházba, és a halotti ágyára zuhanva álomba merült.

Volna.

Ha nem rúg bele véletlenül a szekrénybe, amiről nem borul egy vödör vörös festék kedvenc szobatársnője ágyára.

Hát ilyen nincs!

Három perc folyamatos szentségelés után (egy röntgen nem ártott volna... Asszem eltört a lábujjam) feltálászkodtam, és lehúztam Yeleen lepedőjét,majd kicseréltem az enyémmel.

Nem akartam csak úgy ott hagyni. Bár nem kifejezetten kedvelem, azért mégsem akarom hogy egy vödör festékben hemperegve aludjon. Meg aztán, ha meglátná hogy csupa festék az ágya, az én lepedőm is vörös lenne. Csak nem a festéktől.

Hatalmasat sóhajtva lefeküdtem az immár lepedő nélküli ágyamra. Már majdnem elaludtam, amikor rezegni kezdett a telóm.

Ilyen. Nincs.

Idegesen felkaptam a telóm, és miután újra látni kezdtem (a képernyő fénye kiégette a szemem) elolvastam, ki írt.

Armin😜💖:

Szia csajszi! Van kedved jönni shoppingolni?

Abban a pillanatban az alváson kívül semmi nem érdekelt. De végül, mivel annyi éven át nem lógtunk együtt, úgy döntöttem, mégis megyek.

Yuki💙❄️

Persze 💞Máris ott vagyok 😘

Annak ellenére, hogy fáradt voltam, nagyon jól éreztem magam velük. Vettem néhány új ruhát, segítettem sminkcuccokat válogatni Rosának és egy új fejhallgatót Arminnak. A nap végére már nemcsak úgy néztem ki, de úgy is éreztem magam, mint egy élő halott.

Amikor benyitottam a szobámba, Yeleen már aludt. Csendben az ágyamhoz mentem és lefeküdtem.

Őrült egy nap volt a mai...