All Yours - Styles

Prológus

 Sosem gondoltam túl a szerelmet, nem igazán érdekelt, hogy mikor lesz az első párkapcsolatom, még az sem, hogy kivel, vagy hogyan fog alakulni az egész. Csak egyszerűen engedtem az eseményeknek, az élet vonzásának, ami gyakran erősebb volt a mágnesnél. Volt, hogy éppen az ellenkező irányba taszított mint amerre én haladtam volna, de sodródtam az árral. Egy ideig nem ellenkeztem, de a helyzet kezdett eldurvulni, amikor tizennyolc évesen iskolát váltottam, mert költözni volt kedvük a szüleimnek. Szerencsére nem én voltam az egyetlen aki így tett pont akkoriban, hiszen például Joel, az egyik legnagyobb seggfej az évfolyamban, Eve, aki a legjobb barátnőm lett nagyon gyorsan, és még jó páran érkeztek. Ők ketten éppen az osztályomba is kerültek. Nagyon boldogan éltük a világunkat Eve-vel, a szokásos csajos programokat űztük, bámultuk a fiúkat, kielemeztünk és túlgondoltunk minden helyzetet és hasonlók. 

A dolgok akkor kezdtek izgalmassá válni, amikor először feltűnt nekem, hogy Joel nyilvánosan, hosszú ideig bámult. Először nem kerekítettem neki nagy feneket, mert megesik, de amikor hónapokig tartott a dolog, elgondolkodtam és beszámoltam róla Eve-nek. Ő kezdetektől fogva úgy gondolta, tetszem neki, én pedig bármennyire is próbáltam ellenszegülni, végül valamennyire elhittem a dolgot. Az elkövetkezendő hónapokban már komolyabban játszottunk, akkor már én is figyeltem őt és amikor csak lehetett, tartottuk a szemkontaktust. Nem az a lány vagyok, aki könnyen zavarba jön, de valahogy ha Joelről volt szó, a rák színét közelítettem meg minden alkalommal. Beleszerettem. Kész tényként kezeltem, hogy csak az ágyába akar dönteni, hisz mi egyebet várhatnánk az évfolyam legszexibb rossz fiújától? Nem vagyok biztos benne, hogy sétálnak csak úgy az úton hozzá hasonló személyek, akik egyszerű szerelmet és nyálas románcot szeretnének tőlem, habár nem esne rosszul. Sok ideig nem történt semmi köztünk, de érettségi után randizni hívott, azt mondta sosem jönne össze egy osztálytárssal, de akkor már nem voltunk azok, így szabad volt a pálya. Őszintén szólva, hezitáltam, hogy jó ötlet-e elmenni vele, ugyebár tudjuk mit akar, ha fülig szerelmes vagyok belé, ha nem. Hosszú napokig tartó őrlődés után végül elmentem, bár Eve megpróbált lebeszélni, így meg is haragudott amikor megtudta, de talán életem legnagyobb hibája lett volna kihagyni. 

Most huszonegy éves vagyok és már lassan két éve együtt vagyunk Joellel, sokat nem tévedtem a személyiségével kapcsolatban, de nem tudok neki nemet mondani, azóta sem. Ez valami szindróma lehet, seggfej-szindróma, és aki ebben a betegségben szenved, az vonzódik az utolsó nyomorult pöcsökhöz, mint például én. Főleg én. A helyemben valószínűleg már mindenki elsétált volna tőle, vissza sem nézve, én is esküszöm, hogy próbálkoztam, de nem ment. Annyira szeretem.
Szóval békésen éljük mindennapjainkat Londonban, pár hete költöztünk össze és még kell hagyni, rosszabb mint sejtettem volna. Joel borzasztóan önfejű és makacs, nagyon rossz lakótársnak minősül, de megteszünk minden tőlünk telhetőt azokért akiket szeretünk, nem igaz? Nagyjából a bejárónője lettem, nem úgy bánik velem mintha annyira szeretne, mint én őt, és furcsa, hogy ezt ennyire reálisan látom, mégsem teszek ellene semmit, valóban. Tanácstalan vagyok, fogalmam sincs mit kéne tennem és hogyan, most konkrétan ismét az élet sodrását várom, lesz ami lesz.

A lényegre térve, író vagyok, néhány könyvemet már publikálták, a fejemben pedig még van jó pár. Gimnázium után nem akartam továbbtanulni, így pincérként dolgoztam egy évet, amíg az első könyvem meg nem jelent. Utána már nagyon sok dologra volt pénzem, szóval emiatt nem kellett aggódnom. Mit sem sejtve sétáltam haza egy könyvbemutatómról néhány napja, amikor az életem megkezdte a maga kis fejre állását, én pedig még csak észre sem vettem. Nagyon hideg volt, reszkettem, hiszen csak a fekete ujjnélküli miniruhám volt rajtam, de hát egy órával azelőtt ragyogott a Nap. Akkor viszont már ködben úsztak az utcák, minden nedves és csúszós volt, nehezemre esett egyensúlyozni a tűsarkú cipőimben. Ezt bizonyítja a tény, hogy egy következő pillanatban elcsúsztam, ráadásul ahogy elterültem a földön, a velem szembe érkező férfit megrúgtam, aminek köszönhetően ő is mellém került a sárba. Nem igazán szerettem volna megszólalni, mihamarabb össze akartam pakolni a cuccaimat amiket szanaszét dobtam, aztán csak eltűnni. Ám a férfi másként gondolkodott, nem tudott szó nélkül menni hagyni.

- Jól vagy? Nem ütötted meg magad? - Felém nyújtotta a kezét, amiben nem voltam biztos miért teszi, így ignoráltam. Feltápászkodtam a földről és ránéztem. Zöld szemei kíváncsian fürkészték arcomat, ami meglehetősen zavart, de mintha szuggerált volna vele, mert úgy éreztem bele kéne túrnom a hajába. Nyilván csak azért, mert az eséstől teljesen rossz irányba lendült, bár még így is annyira vonzó volt, hogy átlagban véve, a nők a saját nevüket is elfelejtik ha meglátnak ilyesvalakit. Mintha az egyik könyvemből lépett volna ki, szexi, kedves és gondoskodó. Ki gondolta volna, hogy tényleg létezik ilyen férfi?

- Persze, nem. Megesik - ismerős a szituáció, amikor annyira rövidre fognál valamit, de egyszerűen nem engedik?

- Pedig elég nagyot estél és... Ó te jó ég! - A kezét a szájához emelte, majd a hátam mögé került. Furcsálltam a dolgot, de azt hittem csak megnézi mennyire lettem piszkos.

- Mi az? - Fordultam meg értetlenül.

- Kiszakadt a ruhád. Nagyon - próbált komoly maradni, de hallatszott a hangján, hogy alig bírja visszafogni a kuncogást.

- A rohadt életbe!

- Mennyire laksz messze innen? - Túl sokat kérdez, miért nem hagy csak simán elmenni? Már rég otthon lennék, ha nem jártatná ennyit a száját.

- Már nem vészes.

Levette a kabátját és rám terítette, pontosan takarta a hátamon keletkezett, rohadtul feltűnő hasadásokat.

- Köszönöm. Hogyan juttassam vissza?

- Neked nagyobb szükséged van rá - elmosolyodott és végre elsétált. Bár ezt korábban is megtehette volna, mégis jól esett, hogy végül nem kellett bemutatkoznunk vagy ilyesmi, az lett volna igazán gáz. Enyhe mosolyra húztam a számat amíg hazasétáltam, meglepett ez az ismeretlen. Mindig is úgy éreztem, manapság már ritka ez a fajta udvariasság és nagylelkűség, de lehetséges, hogy tévedtem? Talán nem ő volt az egyetlen. És végre nem fáztam!