Kétség - [BEFEJEZETT]

XXXIV. Fejezet

Út közben találtam egy szökőkutat, amiben sikerült megmosnom az arcomat és a kezemet. Rajtam kívül még sok kisgyerek tapicskolt a vízben, mivelhogy már bőven felkelt a nap és lehetett vagy harminc fok.

Felhajtottam a nadrágom szárát egészen a térdemig és az ingből is haspólót csináltam, továbbá az ujjammal kifésültem a hajamat is. De legalább a cipő az enyém volt.

Érdemes tudni, hogy New Yorkban, nyáron egész nap tűz a nap, csak a hatalmas épületeknek köszönhető, hogy az ember nem sül szénné. 

Én is az árnyékban haladtam. Elhúzódtam mindenkitől, aki kartávolon belül volt tőlem és nem álltam le nézni, ahogyan munkába igyekeznek. 

Az elektromos plakátokon folyton tudtam követni az időt, furcsa volt, ahhoz képest, hogy otthon olyan lerobbant a környék. Sem okostáblák, sem tömérdek ember nincs az utcán. Itt viszont pezseg az élet. 

Hogy juthatott eszébe a borzalomnak, hogy ilyen messze elgyalogoljon hazulról, csak hogy valakit elásson? 

Nem hiszem el! Vajon mennyi időm van még? Mielőtt teljesen eltűnnék? Mert egyértelmű, hogy ő egyre többször és többet van a testemben. Nem sok maradt nekem hátra. Lehet, nem is tudok elbúcsúzni anyutól,… sőt biztos! Nem tudhatja meg, hogy elmentem. Utánnam jönne. Már csak én maradtam neki. De lassan már én sem. 

Annától viszont tényleg el kéne köszönnöm. Ő még falazhat is, hogy ne tudja meg anyu olyan gyorsan, hogy már soha többé nem láthat viszont. 

Könnyek szöktek a szemembe és észrevettem, hogy már az utcánkban sétálok. Fel sem tudtam fogni, hogy ennyire elgondolkodtam. És honnan tudtam az útvonalat? Egyszer voltam a Central Parkban, még kiskoromban, akkor is kocsival vittek, az egész családdal együtt.

Ha jól emlékszem hajnal négy óra felé kimentem pisilni. Ez azért furcsa, mert nekem két óra volt hazajönni, míg ha jól számolom a borzalomnak csak egy órájába telt ugyanaz az út. Na, nem mintha számítana! 

Most pedig már látom is a háztömböt, két ugyanolyan szürke betonépület közé ékelődve. Ahol felnőttem. 

Közelebb érve észre vettem a lépcsőn ülni valakit. Kezét a térdére támasztotta és türelmetlenül dobolt a lábával.

Arcáról tehetetlenséget olvastam le. Mélyen a gondolataiba merült, tekintete az aszfaltot pásztázta, csak akkor vett észre, mikor tíz lépés választott el minket.

Meglátott, felkelt a lépcsőről és tárt karokkal várta, hogy odamenjek. Futva megtettem a köztünk lévő távolságot és az ölébe borultam. Szorosan átöleltem, mikor halkan, gyöngéden megszólalt;

- Azóta itt várlak, hogy hajnalban eltűntél.