Kétség - [BEFEJEZETT]

XXXV. Fejezet

Thomas

Nagyon megtörtnek látszott. 

Ahogyan öleltük egymást, hirtelen sírva fakadt és én csak még szorosabban öleltem magamhoz, próbáltam vigaszt nyújtani.

Nem kérdeztem meg, mi történt vele. Bár nagyon kíváncsi voltam, de nem tehettem. Így is csak egy hajszál választja el a teljes kétségbeeséstől. 

Soha sem láttam ilyen erős és kitartó lányt, mint ő. Más már összetört volna a nyomástól, idegileg összeroppant volna, Melinda viszont tartja magát és nem engedi, hogy a másik énje győzzön felette. Én segítek neki, minden áron, hogy könnyebb legyen számára a küzdelem.

Az anyukája, akivel - mint utólag rájöttem - múltkor összeütköztem, elment dolgozni, vasárnap ellenére, és nem hagyott hátra kulcsot. Más ötlet híján leültem a lépcsőre és figyeltem, mikor jelenik meg az igazi Melinda, nehogy nélkülem induljon útnak. 

Nem engedhetem el! Nekem az elég bizonyíték, hogy nem ölte meg a szüleimet, arra hogy tudja magát irányítani. 

Bekísértem és felmentünk a harmadikra, majd megálltunk az ajtaja előtt. 

- Törd be! - szipogta a szemét törölgetve. -Hogy mit csináljak? - néztem rá tágra nyílt szemekkel. 

- Régi zár. Simán eltörik egy rúgástól. Anya úgy is akart rá szereltetni egy újat. - magyarázta és rá kellett jönnöm, hogy ha nála sincs kulcs, akkor csak így juthatunk be. 

Hátrébb léptem, és egy kis lendülettel berúgtam az ajtót. Az a falnak csapódott és visszhangzott a folyosón. Tényleg könnyű volt betörni. 

Egy szomszédos lakás ajtaja is kinyílt és egy néni - otthonkában és kontyos, szürke hajjal, arcán leplezetlen kíváncsisággal - slattyogott ki belőle. Megállt a lábtörlőn és rémülten figyelte, mi történt.

Melinda már bement, így engem látott meg, mintha egy betörő lennék és éppen most rúgtam volna be a zárat. Pontosan ez történt, csak nem vagyok betörő. 

- Mit csinál ott fiatalember? - mutatott rám vádlón. 

- Én semmit! Csak… izé… 

- Jó napot Teresa néni! - lépett ki Melinda és igyekezett mosolyogni, ami persze elég szánalmasra sikeredett a könnyáztatta szemével. - Csak hazaugrottam. Nem volt nálam a kulcsom. - lóbálta meg a kulcscsomót, amit bentről szerezhetett. - Minden oké, ő itt a barátom. - mutatott rám és már ment is vissza. 

- A mai fiatalok! Mindent tönkre tesznek! - zsörtölődött magában az öregasszony, majd visszaslattyogott - gondolom tévét nézni - rózsaszín, papucsba bújtatott lábakkal.