Kétség - [BEFEJEZETT]

XLII. Fejezet

Mindent a kocsiban hagytunk, csak a legfontosabb holmikat vittük fel a szállóba. Thomas csodálatos lakályt bérelt nekünk, ami persze teljesen fölösleges, de ragaszkodott hozzá. Bőrkanapé, bárpult, plazma tévé és hangulatvilágítás. Minden fényűző és pompás a kilátás. Erkély is van és én kijöttem levegőzni.

Már majdnem éjfél. És valamiért rosszul vagyok. Nem azért, mert mindenkinek, akit szeretek rossz kép fogalmazódik meg a fejében rólam. Nem is azért, mert kétségbeestem, mint egy egér a macska karmai közt, arra várva, hogy betoppanjanak a rend őrei.

De nem lekapcsolnak majd, nem kapok egy cuki kis cellát magamnak, nem pátyolgatnak az életfogytiglani büntetésemben, hanem majd kínvallatnak, persze titokban, de kínozni fognak. Hogy eláruljam, mire vagyok képes, hogy előtörjön az elmebeteg énem. 

Nem. Azért vagyok kétségbeesve, mert érzem őt. Itt van. Ilyen még sosem volt. Szinte hallom a beteg gondolatokat és suttog nekem. De ezzel még elbírok. Csak ne akarjon többet! 

- Minden rendben? - lépett ki Thomas is a hűs levegőre és a kezében egy pokrócot tartott - Miért fogod a fejed? - ráncolta a homlokát.

- Semmi csak… migrén. 

- Nem kéne bejönnöd? Elég hideg van idekint. - kérdezte, miközben a vállamra terítette és elegyengette az anyagot - Nehogy megfázz! 

- Többet is kibírok, mint egy betegség. Ne felejtsd el! - figyelmeztettem. 

- De most komolyan! Miért fogtad olyan rémülten a fejedet? 

Sóhajtottam, de a hangok még mindig suttogtak, ami eléggé idegesített. Nem hagytak koncentrálni vagy gondolkodni. Ezért csak bambán néztem Thomast és hirtelen el is felejtettem, hol is vagyok.

Olyasmiket mondtak, mint például, hogy az egész Föld lángokban és vérben fog úszni, mellé még képeket is mutatott a borzalom, ahogyan vér folyik a padlón és emberek esnek össze ismeretlen okok miatt. Valamiféle világvégét láthattam. Apokalipszist.

Csak egy pillanat volt, mégis mire újra kitisztult az agyam, már bent voltam a lakásban és Thomast a nyakánál fogva szorítottam a falnak. Rémültnek tűnt, de inkább elgondolkodónak láttam.

Azonnal elengedtem és hátrébb léptem, teret hagyva neki, ha el akarna menekülni. De ő csak állt ott, pont ugyanúgy, mint amikor még én nyomtam oda a hideg falhoz. Nem mertem megszólalni, inkább vártam, hogy elmondja, miért ilyen furcsán ledermedt és tompa, a testtartása miért olyan görnyedt. Majd egyszer csak rám nézett.

- Tudom a megoldást - mondta megtörten.