Kétség - [BEFEJEZETT]

XLIII. Fejezet

- Mit tudsz? Mit mondtam neked? 

- Tudtam, hogy nem fogsz emlékezni.

Még ott állt egy darabig, majd intett, hogy üljek le és ő is belevetődött egy fotelbe. Nem vagyok biztos benne, de olyan volt, mintha egy könnycsepp szántott volna végig az arcán, de elfordult, így lehet, hogy csak képzelődtem. 

- Szóval, mi történt? - kérdeztem ingerülten. Nem néztem fel csak tördeltem az ujjaimat. 

- Az erkélyen… egyszer csak megragadtad a torkomat, utána egy pillanat alatt idebent voltunk és a falhoz nyomtál. Próbáltam szabadulni, de nem gondoltam, hogy ilyen erős vagy. Mondtál valami olyasmit, hogy hallod őket, fogalmam sincs, mire céloztál. Aztán azt is mondtad, hogy úgy sem merlek majd megölni, ha eljönnek és te, vagyis ő fog megölni engem. Ha teljes lesz.

- Ez értelmetlen! - felugrottam a székről és zakkant módjára járkáltam a szobában - Teljes? Mi lesz teljes? És kik jönnek? - megfordultam és szembenéztem Thomassal - Mi a megoldás? 

- Nem foglak bántani! - jött közelebb és tág pupillákkal nézte, hogy megértem-e, amit mond, minden szót olyan lassan, mintha egy titkot osztana meg velem - Nem fogom megtenni! 

Ekkor egyszer csak megértettem. Megragadtam a kezét és szorosan a tenyerembe fogtam. 

- Meg kell ölnöd! Thomas, ha ezt így kimondta neked, akkor biztosan tart tőled! Ezt kell tenned! 

Elengedtem és a konyhapulthoz futottam, keresgéltem a szekrényekben, majd rábukkantam a konyhakésekre és kivettem egyet.

Visszamentem, Thomas ugyanott volt, ahol hagytam és a kezébe nyomtam a vágóeszközt. Döbbenten és tiltakozva meredt a kezére. 

- Figyelj! Te képes vagy rá! Nem ölt meg téged valamiért és biztos, hogy ez volt az oka. Megölhetsz, hogy véget vethess ennek, és ne kelljen több embernek meghalnia!  Megmentheted őket! Csak egy döfés, nem fog fájni nekem.

A szívemhez irányítottam a kés hegyét, a markolaton Thomas tenyerével és bal kezemmel tartottam, hogy ne rántsa vissza, a másikkal az arcát simogattam. Egy ideje nem borotválkozhatott, ugyanis a borostái karcolták a kézfejemet. Fájdalmas tekintettel nézett rám, de nem hagytam magam meglágyítani, ha ilyen közel a megoldás.

- Én, magamnak nem tudom megtenni. Ő nem engedi, hogy bántsam magam. Napról-napra egyre erősebb. Nem várhatunk, nem késlekedhetünk tovább! Kérlek téged, vedd el az életem!