Hercegnő és Bobby (Tom Hiddleston Fanfiction 🔞) befejezett.

Veszélyes Játék

Teljesen kész voltam. Remegett mindenem, úgy, hogy alig tudtam felmenni a lépcsőn. Még nyolc nap, utána elmegyek. Már most is mennék, de nem lehet. Ez borzasztó, pedig minden olyan jól alakult. Elkaptam a párnámat, és azon töltöttem ki mindent. Téptem, szaggattam, foggal szakítottam fel a huzatot, hagyva, hagy repüljön belőle a töltés minden felé. Szavam nem volt, se könnyem. Minek? Ezt a csatát és magát a háborút is elvesztettem.

Harcoltam volna bárkivel, Zawe-vel, Dianaval, bárkivel, de egy babával nem fogok. Amikor egy párnával végeztem, és még mindig tombolt bennem a vihar, jött a másik, a harmadik. Sokára higgadtam le annyira, hogy meg tudtam pihenni. Egy csatatér volt a szoba, én meg a közepén a legyőzött, több sebből vérző elesett harcos, aki aki az életéért küzdve rogy le.

- Nem ezt érdemlem Uram! - szakadt ki belőlem végre valami. Tőlem szokatlan módon nem káromkodás, vagy szidás, csak egy egyszerű kérdés.

- Leticia... Leti, én annyira sajnálom. - talán már az elejétől fogva ott állt, vagy csak néhány perce, mindegy volt is. A kezében még mindig ott tartotta a papírt, a másikban a telefont. - Beszéltem vele. Nem veteti el.

Felugrottam, és ami a nálam volt, azt vágtam hozzá. A rongyosra szaggatott, üres párnahuzatot.

- Te meg akarod öletni a babát? Azt a legegyszerűbb, ugye? Tipikus férfi gondolkodás. - szóra nyitott a száját, de leintettem. - Hozzám ne merj szólni. Soha többé! Inkább add ide a doki számát. Bevitetem magam a kórházba. Add ide a számot!

Hevesen rázta a fejét, sarkon fordult, és csak a döngő lépteit hallottam, ahogy rohan le a lépcsőn.

- Ne szórakozz velem Hiddleston, add ide azt a kurva számot, mert megfojtalak!

Eltűnt, se a konyhában, se a nappaliban nem találtam. A fürdőszobába elvből nem lép be, amióta szakítottak Taylorral, ezért ott nem is kerestem. A kertben el sem tudna rejtőzni, nincs hová. De azért benéztem még a kukába is.

- Ha most bújócskázol velem... Toporzékolni tudtam volna dühömben, és meg is tettem. Életemben először, mint a hisztis kislányok, és használt, és lenyugodtam, így végre tudtam tisztábban gondolkodni.

Lehet kiment a hátsó kertkapun. De minek, elöl is meglóghatott. Hagytam a francba az egészet. Lerogyva a nappaliban, dühömet a festésben akartam levezetni. Borús, sötét színek, kidolgozatlan arcok, elnagyolt vonalak. Minden ami jött. De főleg Tom. De akármennyire összecsapott volt az egész, mind szépre sikeredett. Őt egyszerűen képtelenség csúnyán megfesteni.

Az utolsó képbe magamat is belefesetettem. Loki, ahogy szemében a mélységes gyásszal és fájdalommal néz Thorra, anyja halála után.

Néztem néhány percig, aztán vérző szívvel egy kupacba gyűrtem az egészet, és kezdtem mind apró cafattá szaggatni. De azt nem voltam képes. Azt az egyet nem. Inkább magamhoz szorítottam a vékony lapot, és ringattam, mint anya a gyermekét. Ahogy majd Zawe is fogja Tomét.

- Azt hiszed én ezt akartam?

- Azt mondtam, ne szólj hozzám!

- Igen, de ez az én házam.

Felnevettem, keserűen, méreggel tele.

- Köszönöm hogy figyelmeztettél. Magamtól sosem jöttem volna rá. És pontosan ezért követelem, hogy add végre ide a számot. Hogy magadra hagyhassalak a teeee naaaagy hááázadban. - Nem érdekelt mennyire vagyok szemtelen, bántani akartam. Gúnnyal, pofátlan megjegyzésekkel...mindennel.

- Csak kihasználtalak téged is.

Olyan szenvtelenül, olyan ridegen vágta hozzám, hogy tátva maradt a szám.