Hercegnő és Bobby (Tom Hiddleston Fanfiction 🔞) befejezett.

Szeretem!

Minden puhán ölelt, a kanapé, a párnák, Tom karjai. Nem akartam kinyitni a szemem. Minek is, akkor vége lenne az álomnak. Egészen hozzá bújtam.

- Jó reggelt!

Elbújtam a hóna alá. El én! Ne is nézzen rám. Beleszippantottam. Az illata annyira vonzott, hogy úgy döntöttem, ki sem bújok onnan soha többé. Be fogok költözni a hóna alá. Vajon hogy nézhetek ki? Ez a mosoly már sosem fog eltűnni az arcomról?

- Nem hiszem el. Mi történt a világgal, hogy Leticia Beth Conteras nem tud megszólalni? Ez már az armageddon, a Ragnarök! Esküszöm a világ vége érkezett el.

- Pofa be! - valamikor csak ki kell bújnom a takaró alól, és talán hajnalban gondolhattam volna erre, és amíg aludt, addig kellett volna felöltöznöm. - Inkább fordulj el, mert ki kell mennem.

- Csak nem mondod, hogy még ezek után is szégyenlős vagy? - ezek után pláne. Ha bele gondolok mit csináltunk, és hányszor...

- Jól van, én nem vagyok Mr. Tökély. - mocorogni kezdett, kibújt a takaró alól, és egyáltalán nem zavartatta magát.

Édes Istenem, tényleg tökéletes, azok a hosszú lábak, nem olyan vékonyak ám, mint azt először hittem. Inas és izmos, a bőre tökéletesen sima, mint egy görög szobor. Visszanézett rám, és lefőttem tőle.

- Na gyorsan húzzatok el, te meg a kerek segged is. - nevetett, kis gonosz vigyorral szaladt fel a lépcsőn. Én meg boldogan nyúltam el a kanapén. De ahogy megláttam az ultrahang képet, megfagytam tőle. Felültem és a kezembe vettem. És ahogy a szemem kezdett hozzászokni a fekete-fehér káoszhoz, eszembe jutott az, ami se neki, se nekem az elmúlt éjjel. Én nem szedek semmit. Nála sem volt óvszer.

- Tom? - lassan emelkedtem fel a kanapéról, és magamra csavartam a takarót. Úgy követtem, mint egy kísértet, talán a színem is olyanná vált. - Tom?

Persze nem hallott meg, hangosan énekelve zuhanyozott, én meg leültem a kád szélére, néztem, és hallgattam. Milyen jó hangja van. Ahogy hallgattam őt, lassan elfelejtettem, már nem volt fontos amiért aggódtam, talán megúszom.

Együtt énekeltünk. Valami régi musical, amit még nem láttam, de ezt a számot ismerem. You're the One that I want. Először halkan, aztán egyre jobban felbátorodva énekeltem vele, és beálltam mellé. A zubogó víz alatt énekeltünk duettet.

-Ezentúl más lesz minden... tátsd a szád nagymenő. A jókislány már a múlté, ez egy bombanő... - amikor végigsimítottam a derekamon át a csípőmig, elejtette a zuhanyrózsát. Csurom vizesen dőltünk az ágyba. Maga alá gyűrt, minden előjáték nélkül lettem az övé. Azt a szenvedélyt nem sikerült előcsalogatnom, amit tegnap reggel, de már bátrabban ért hozzám, és én is merészebb voltam. Amikor meglovagoltam, minden szégyenkezés nélkül engedtem magamba. Egész súlyommal ránehezedve vártam, hogy megszokjam.

- Neked mindened hatalmas! - nyögtem.

Rekedten nevetett fel, ilyennek még nem hallottam a hangját. - Még senki nem panaszkodott.

Beleöklöztem a mellkasába. - Kérkedj csak! Én sem panaszkodom, csak szokatlan.

Felült, és átölelte a derekam.
- Ugye nem? Nem mintha bánnám, csak...

- Nem voltam szűz, ha erre gondolsz. Gyakorlatilag... De csak egyszer, egyetlen egyszer voltam együtt valakivel. Kb fél percig tartott, úgyhogy nem volt nagy élmény.

- És velem? - elpirultam. A fülem hegyéig. Nem hagyta hogy szemérmeskedjek. Lehanyatlott, és irányított. A csípőm tartotta, de néhány perc múlva már nem kellett. Rátaláltam arra a ritmusra, ami mindkettőnknek a legjobb volt.