Vox Corpis [Harmione] FORDÍTÁS

1. fejezet

Dolgokat, amik Rémszem Mordon irodájában történtek csaknem teljes káosznak lehetett nevezni. Úgy tűnik lelepleztek egy szökött azkabani fogolyt, Lord Voldemort (aki mint kiderült ujjá született) leghűségesebb követőjét, aki eljátszotta Rémszemet (az igazi hónapokig csapdában volt), benevezett egy roxforti diákot a Trimágus tusára, elfogta és megölte a Mágiaügyi Minisztérium egyik legnagyobb varázslóját, és ez mind elég volt ahhoz, hogy valaki elvesszen a sorok között. Még egy olyan fiúnak is mint Harry Potter.

Miután leleplezték ifjabb Barty Kuport, Dumbledore az irodájába vitte Harryt, miközben a Mágiaügyi Miniszter csatlakozott a tanárokhoz, hogy kiderítse miért kell haza szállítani egy fiatal fiú holttestét.
A sok tolongó emberből álló tömeg, annyira zavarodott és elfoglalt volt, hogy senki sem vette észre a félelmetesen csendes Harryt.

Harry figyelte ahogy a Mágiaügyi Minisztérium és a Roxfort fejei járkálnak. Sietve, szinte furcsán simán. Olyanok voltak mint a bábok vagy a babák, képzeletbeliek és valahogyan irreálisak. Mozogtak, beszélgettek, gesztikuláltak és gyülekeztek, de Harry csak az emberi alakok homályát látta. Olyan volt mintha nem lenne rajta szemüveg; egyetlen embernek sem tudta kivenni az alakját. Csak hagyta, hogy szemei előtt lebegjenek. Semmi erőfeszítés, hogy kivegye pár tárgy alakját, semmi figyelem az arcok formájára... csak a képek, elhaladó, megjelenő és eltűnő képek.

Fájt a karja. A fájdalom lüktető, tüzes érzést váltott ki. Tudta, hogy fáj a karja, egy része érezte, de még a saját sérülései is elválaszthatatlannak tűntek. Megrántotta a karját, de mintha nem is ő irányította volna.

Fekete volt a vér. Úgy érezte vastag, nehéz súly áramlik át rajta minden egyes szívveréssel. A homlokán kidagadt az ér, ami kis fájdalmat okozott, végtagjaira és bőrére rátapadt az inge.

Minden egyes pillanattal később úgy érezte mintha nem élne. A fájdalmat már nem érezte, a terror elmúlt, még a gyász is elvékonyodott. Egy kis része maradt ébren amíg izmai meg voltak feszülve. Csak azért létezett, mert a törvények szerint kellett, de ahogy Harry figyelte a tanárai nyüzsgését, úgy érezte inkább egy szellem, mintsem ember. Az elméje játszott vele, valószínűleg ott sem volt, talán meghalt a temetőben. Talán olyan szellem mint amilyen Cedric vagy a szülei volt a temetőben. Talán halott volt, csak nem tudott róla.

Mert természetesen inkább kísértetnek, mint embernek érezte magát. Úgy tűnt senki sem látja. Lehet tényleg halott. Lebegnie kellene de a vérében lévő gonosz miatt,  démonhoz kötve, remegve a sötétséggel nem tudott. Ezek olyan voltak mint egy betegség. A vére fekete, sűrű a sima, vizes piros helyett.

A halál hideg volt. Azon kevés érzékek egyike ami eljutott a tudatáig, egy érzék ami behatolt az ő "nem létezem" szférájába, és bizonyított, a fizikai létet, hideg volt. Az időmúlásával a szoba egyre hidegebb és hidegebb lett. Nem tudott mozdulni, hogy elmeneküljön, a teste nem engedte, hogy megtalálja azt a meleg helyet amit érzett. Olyan volt mint a jeges levegő, amikor a Dementorok vannak közelben. Ezt az érzést nem kellet volna éreznie, csak egy fiú volt. Egy fiú démon vérrel.

A füle dübörgött, és csak az egyre hangosabb: ,,whoosh, whoosh, whoosh" és ennek egyre gyorsabb változatát hallotta. Semmit sem hallott a körülötte zajló beszélgetésből. Látta, hogy az ajkak és a kezek mozognak, de ami a hangokat illeti... mintha fülei egyáltalán nem működtek volna. Az erőlködésnek semmi értelme nem volt, ők egy másik bolygón voltak, álomban, akár egy ködös illúzió.

Azt hitte fáj a karja. Nehéz volt gondolkodni de a gonosz vérrel rendelkező szellemeknek amúgy sem kell. A tanárok ott voltak vele, Harry mégis láthatatlan és észrevétlen volt.