Kétség - [BEFEJEZETT]

XLVIII. Fejezet

-Csak, hogy tudd, te nem ezt érdemelted volna és nagyon sajnálom…, hogy engem dobott a gép - mondtam Thomasnak, és hiába akartam gyorsabban beszélni, egyszerűen megakadt a nyelvem minden egyes szótagnál, de legalább már nem éreztem fájdalmat.

Csak a vérszag aggasztott és a szemem sarkában egyre jobban növekvő sötét vértócsa. Megszorítottam a kezét és vártam a válaszára. 

- Talán igazad van. Nem kellett volna megismerkednünk.

Ez szíven szúrt, még akkor is, ha tudtam, hogy igaza van. De, így tisztávan van vele, mekkorát hibáztunk. Legördült egy könnycsepp a szemem sarkából és hagytam magam érzelmileg eltiporni, amikor is Thomas folytatta. 

- De soha nem fogom megbánni, hogy mégis megtörtént. Soha nem voltam boldogabb és elevenebb, mint amikor melletted voltam és ez a pár nap szerelem felért fél életnyi szenvedéllyel. Bár lehetett volna szebb jövőnk, én örülök, hogy találkoztunk. 

- Tudnod kell valamit…

- Te remegsz! Várj, hozok valami takarót! 

- Ne! Ezt tudnod kell… én… - Hogy kezdjek bele? - Én voltam az aki… - Minél egyszerűbb, annál jobb - Én öltem meg az apámat - nyögtem ki végül azt, amit még soha sem mondtam ki hangosan. - Lelöktem a lépcsőn… nem akartam, csak… - kár, hogy nem tudok sírni, most kisírnám a lelkemet, erre csak bután szuszogtam és próbáltam keveset mocorogni. 

- Megértem. Tényleg. - gyengéden átkarolt és láttam könnyáztatta szemében, hogy valóban megérti. Sokkal jobban érzem magam, hogy nem kell tovább magamban tartanom. 

- Megöltem őket? - mutattam körbe az FBI-osokra célozva. 

- Ne foglalkozz most ezzel. - szorongatta a kezem és éreztem, hogy lucskos a véremtől. 

- Szóval igen. 

Utolsó áldozatok, többnek nem kell meghalnia. De már nem is nagyon érdekel a külvilág. Fájdalmat sem éreztem, csak egy különös lebegő hűvösséget, ami úgy ölelt körbe, mint valami takaró. 

- Álmos vagyok. - suttogtam Thomasnak csak úgy mellékesen. 

- Itt leszek, amikor elalszol. - suttogta a fülembe és én nyugodtan hunytam le a szemem, tudva, hogy van mellettem valaki, aki vigyáz majd rám, míg alszom.

Nem akartam őt itthagyni. Thomas még jobban magához ölelt, de szinte meg sem éreztem. Láttam az arcán, hogy nem akarja elfogadni, ami történni fog. Homályos tekintete erről árulkodott. 

- Ígérd meg, hogy nem fogsz szétzuhanni. Ígérd meg, hogy folytatod az életedet és nem hagyod, hogy a gyász maga alá rántson. Engem is ez tett azzá, ami vagyok…