Kétség - [BEFEJEZETT]

XLIX. Fejezet

- Megígérem. Ó, Melinda… 

Ujjaimat az ajkára helyeztem és szomorúan konstatáltam magammal, hogy már ez is nagy erőfeszítésembe kerül. Thomas könnyei megint megindultak és vele együtt nekem is potyogtak, lefolyva oldalt a padlóra.  

- Szeretlek - sóhajtottam és a sötét ködön keresztül, nagyon messziről hallottam, ahogyan rekedtesen a fülembe súgja;

- Én is szeretlek - majd megéreztem az ajkait a számon. 

A szívem megállt és én ennek furcsa mód még tudatában voltam, mintha most már külső szemlélődőként vagy rabként lennék a saját testemben. Thomas fájdalmasan felkiáltott és ez elnyomott minden más hangot, ami először elkerülte a figyelmemet. Olyan hirtelen történt, hogy először fel sem fogtam, hogy egyre távolodom. Mindentől. Egy sötét, szinte átlátszóan elszigetelt helyen tartózkodtam, velem szemben pedig… saját magam álltam. 

Nem úgy, mint egy tükörben. A velem szemben álló lánynak nem olyan volt az arca, mint nekem. Eltorzult az őrült dühtől és véres kezét vádlón felém lökte. Szinte állatias düh lobogott a tekintetében. Gyilkolásra vágyó, vérben forgó szemek. Semmi gyermeki ártatlanság, megértés vagy bűntudat.

Ez lehet a borzalom. 

- Hogy tehetted ezt velem, te kis ribanc?! Mindenem megvolt! Neked kellett volna megdöglened! Már majdnem eltűntél a testemből! Miattad nem öltem meg az anyádat, a barátodat… csak miattad! Te rohadt féreg! Te…! 

Azzal előre lendült, szinte emberfeletti gyorsasággal ugrott az irányomba. Ujjai karomként görbültek és arca beteges grimaszba torzult. Én pedig, csupán ösztönből felemeltem a kezemet az arcom elé, bár fogalmam sem volt, mit tehetne velem, hiszen mindketten meghaltunk. Becsuktam a szemem és vártam a becsapódást, ami valamiért elmaradt. 

Meglepődve kinyitottam és ugyanazt a meglepődést és döbbenetet láttam a hasonmásom arcán is. Mintha egy láthatatlan falba ütközött volna. És egyláthatatlan kéz húzná hátra. Egyidőben vele, engem is hátra húzott valami. A borzalom arcán láttam a fájdalom és félelem félretéveszthetetlen jeleit és felsikoltott. 

Én nem sikoltottam. És nem is féltem. 

De a saját hangom lengett be mindent, a saját sikolyom. A hasonmásom borzalmas sikolya az én hangomon.

Majd már azt sem.