Bacskai Márton - Sötétség

Sötétség

Csak egy ártatlan, és védtelen kislány volt.

Egy kislány, aki nap, mint nap pokolban élt. Egy gyermek, aki nem érdemelte volna még csak töredékét sem annak, amit minden nap át kellett élnie.

Még emlékezett az első hangos szóra.

Az első, vérfagyasztó ajtócsapódásra. Emlékezett édesanyjára, mikor először látta sírni.

Még maga előtt látta az első borosüveget, mikor apja először tért haza részegen. Még égette kis arcát az első pofon, amit apjától kapott hat évesen, és melytől vér öntötte el az egész száját.

Minden nap kiabálás. Minden nap sírás.

És minden nap rettegés...

-Feküdj le szépen, Anna-édesanyja elgyengült kezeivel takargatta kislányát.-Apád mindjárt hazaér. Addigra aludj el, és álmodj valami szépet.

A lány derékig letolta a takarót, és ránézett anyjára.

-Nekem csak egy álmom van, amit naponta elképzelek.

A nő meglepetten nézett lányára, majd megkérdezte:

-Mi az az álom?

-Hogy nagy leszek egyszer. Nagyra fogok nőni. Nagyobbra, mint egy hegy, és akkorát kiáltok majd a papára, hogy beleremeg az egész világ.

A nő hirtelen elfordult, hogy a kis Anna ne lássa, sírni kezd. Hiszen ő már elvesztett minden reményt. Tudta, hogy hiába próbál szabadulni ebből a pokolból, a férje nem engedi. Már számtalanszor mondta, hogy elválik tőle, de sosem merte megtenni. Addigra mondani sem merte, mert a férje sokszor kegyetlenül megverte érte.

Kitörölte a könnyeket a szeméből, majd visszafordult Annához. Megpuszilta a kislány homlokát, majd így szólt hozzá:

-Ha az apád hazaér, semmiképp ne gyere ki a szobádból. Értetted?

A lány bólintott.

Ekkor hatalmas csapódás hallatszott az alsó szintről.

-Viktória, holvagy?-attól a hangtól még a sátánban is meghűlt volna a vér.-Viktória!!!

A férfi már ordított, mire a nő leért a lépcsőn.

Anna egyedül volt fent a sötét szobában, és nyitott szemmel feküdt az ágyon. Szemét nem merte lecsukni. Hallotta a kiabálást. Már megint ordít az apja, és a kislány csak azért imádkozott, hogy ne bántsa megint az anyját. Könnyes szemét összeszorította, könnyei rápotyogtak hosszú, barna hajára. Kis plüssmackóját egyre jobban szorította, és gyomra remegett a félelemtől. Hallotta, hogy veszekednek, káromkodnak, és hogy valami csörömpölve összetörik.

Aztán anyja kétségbeesett sikolyát, melyre öntudatlanul felpattant az ágyból, és elkezdett rohanni lefelé a lépcsőn.

Leérve látta, hogy apja erőből üti a földön fekvő édesanyját. A haját fogva szorította a földhöz, és szabad kezével ütötte. A földön lévő kiborult borral vér keveredett össze.

A férfi meglátta a kislányt.

-Mi a francot bámulsz? Te is kérsz? Te is kapni akarsz?

Felkapta a földön heverő borosüveget, és a kislányhoz vágta. Az üveg a kislány feje fölött elrepülve szilánkosra tört a falon, és a szilánkok a lányra hullottak. Az ijedtségtől a mozdulni sem bírt, csak állt, és zokogott.

-Mi bajod?!-ordította a férfi, majd elengedte a nőt, és Annának szaladt.

Nekilökte a falnak. A lány beverte a fejét, és a földre esett. Próbált kiigazodni a könnyektől elmosódott világban, és menekülni apja elől. A férfi azonban elkapta a lábát, és visszahúzta, majd fölé hajolt.