[4K 1.]

Minden szavad húsomba vág,

Könnyeim lábad előtt végtelen óceán.

Összes cikázó gondolatom izzó vaskorona,

Ami fájón tart engem fogva.

Neved késed hegyével szívembe vésted,

Miattad csöppen le minden egyes könnycsepp.

Bármit, amit mondtál, kottafüzetben gyűjtöm,

Ami arcodba tolja minden egyes bűnöd.

Fájó dallamokként szállnak szavaid tova,

De süket füled mellett mind a földre pottyan.

Pedig tőled lángolok, miattad porladok szét,

Te vagy az oka annak, ha megroggyan a térd.

Miattad van, ha nem tudom tartani magam,

Ha könnyeim óceánja szép lassan megfullaszt.

Bár kiszakadna helyéről ólomsúly szívem!

De annak már egyetlen ép darabja sincsen.

Mintha sajtreszelővel martál volna bele,

Mintha darálóval törted volna össze.

Talán te nem is tudod, mit okoztál nekem,

Mert sosem érdekelt, mi zajlik bennem.

Elejtettél mindig néhány maró szót,

Amivel mindig elpusztítottál belőlem egy darabot.

Én összegyűjtöttem mindet, azóta magamnál hordom:

Derekamra csatolom az övtáskára valót.

Fejemen lángoló koronám,

Kezemben súlyos kottám,

Oldalamat lefelé húzza az apró, de szorító táskám.

Látod, mit tettél velem:

Egy szenvedő torzszülött lettem.

Én mégis még mindig védelek téged,

Mert a legmélyebb szinten mérgezted meg a lényem.

Azt mondom, a pirospaprika volt túl erős,

Azért ez a sok arcomon patakzó könny,

Azt mondom, minden az én hibám;

Én voltam naiv és dilettáns.

Én nem tudtam, mit is kellene tennem,

És én váltottam ki mindezt belőled:

Mert te a lelked mélyén igenis jó vagy,

Csak mellettem mindezt megmutatni nem tudtad.

És most itt állsz előttem, ridegen, őszintén,

Minden, amit mondasz, felszívódik belém.

Bármennyire bántasz, a részemmé váltál,

Már nem tudok nélküled létezni tovább.

Te mégis eltaszítasz, azt mondod, vége,

Mintha konkrétan te nyomnád a fejemet a vízbe.

De a végső döfést úgyis a saját könnyeim adják:

Hiszen mindez sosem volt a te hibád...