Hercegnő és Bobby (Tom Hiddleston Fanfiction 🔞) befejezett.

Jottunheim királya és királynője (+🔞)

Nem tudhatja meg hogy hallgatóztam. Nehéz volt türtőztetnem magam, hogy ne rohanjak be számon kérni, kivel is beszélt. Inkább elővettem a koncepciós rajzaimat. Aztán valamikor bejött, de annyira belefeledkeztem, hogy nem vettem észre. Dúdolva kanyarítottam az ecsetvonásokat, amikor elkészültem, és a festéket beitta a lap, nem álltam meg, hogy ne simítsak rajta végig. Úgy cirógattam az arcot, akár az ő arcát.

- Tökéletes! Minden ízében!

Mesterművet alkottam. Dögös és szexi, ezt a Lokit falni fogják a csajok.

- Ez túlidealizált! - súgta a fülembe, egészen közelről.

- Jézus!

- Nem. Ez Loki. - azt hittem, hozzávágok valamit. - Jézus is jóképű volt, csak az a szakáll.
Megfordultam, kibiggyesztettem a szám.
- Te mondod? Lassan te is olyan leszel.

Megérintette a derekam, kezeit kínzó lassúsággal fonta köré, és magához húzott. - De hiszen azt mondtad tetszik.

- Komoly mondod, hogy miattam növeszted?

Hogy lehet valakinek ilyen szeme, hogy változtatja a színét. Más, mikor dühös, más mikor vidám, és - mint most is - amikor vágy csillan benne.

-Valamit elkezdtünk. - gyengéden tolni kezdett az ágyam felé, s mikor belefektetett, azt hittem velünk együtt emelkedik fel az ágy, a szoba, ez a ház. - Csak mi ketten éltük túl ezt az egészet. Mi vagyunk az emberiség utolsó példányai. Ádám és Éva, akik visszatérnek a paradicsomba.

- Istenem! - szakadt ki belőlem egy halk fohász, de meghallotta. Ahogy azt is észrevette, hogy nem vettem vissza a bugyim.

- Itt vagyok! - csúfolódott, forró csókja elandalított, mozgásképtelenné tett, és negyed óra múlva azt sem tudtam, élek-e, vagy meghaltam. A testem az élettől lüktetett, de a lelkem magasan szállt, és úgy éreztem a mennyország kapujában vagyok. Addig ringatott, amíg le nem csillapodtam annyira, hogy ép ésszel tudtam gondolkodni. A hajam tele ment a kivégzett párnák töltelékével.

- De bitang jó vagyok... Ezt most csináltad?

- Ne legyél annyira eltelve magaddal.
A nyelvem a kiszáradt szájpadlásomhoz érve csattant egyet. A pigmeusok beszélnek így. Felnevetett, és csókolt, szájában éreztem az ízemet, amitől elszégyelltem magam. Egy cseppet sem volt finom, és önkéntelenül elfintorodtam.

- Ezt nem jól láttam, ugye? Nem akarom látni mégegyszer!

- Csak azt ne mond, hogy máskor is...

A nyakába fúrtam az arcom, úgy vártam remegve a választ.

- Akár most is. - kiugrottam a karjai közül. Bármennyire akartam, a gyomrom másképp döntött. Hangos kordulására Tom hangos nevetésbe kezdett, amihez csatlakoztam. Ha nevet, nekem is kell! Túlcsordult a szívem, a nyakába ugrottam. Pusziltam, ahol értem.

- Szeret... - megdermedtem. Vártam, hogy tovább mondja, de ő is meglepődött. - szeretem, hogy ilyen vagy, ilyen bohókás. Egyedül nem bírtam volna ki. Örülök, hogy itt vagy kis bolond.

Lassan csusszantam ki a karjából. Már azt hittem kimondja, hiszen már egyszer megtette, igaz azt a szeretkezés hevében tette, de mégis.

- Szóval én vagyok Jottunheim királyának udvari bolondja?

Nem engedett el, hiába indultam.

- Nem, te Jottunheim királynője vagy.

El sem hiszem. Ez még a szeretlek-nél is szebb vallomás. De vallomást kapott ma már más is.