Tánc a halottakkal (Életemből száműzve II.)

Bevezető

Az idő múlását csak abból érzékeltem, hogy az éhségem lassan elérte a szintet, amikor bárminek neki tudnék esni ami él és mozog, hogy egy kis vérhez juthassak. A saját vérem a kezemre száradt, barna lapocskákban hullott a földre miután megdörzsöltem az öklömet. Körülöttem néma csend honolt. Az elején még hallottam hangokat és dörömbölést, mivel a magánakciómat sikerült titokban véghezvinnem, valószínűleg nem tudták hova rakni a viselkedésemet.

Mindenestre már fölhagytak azzal, hogy kiderítsék mi ütött belém; elérkezett az én időm.

Véget kellett vetnem a sajnálkozásnak és az önmarcangolásnak, annak érdekében, hogy tettlegességhez folyamodhassak. Kicsit imbolyogva, de sikeresen feltápászkodtam a sarokból ahol eddig kuporogtam. Miközben a hajamban keletkezett csomókat próbáltam kibontani, elkezdtem a legfontosabb lépést – a tervezést. Mindenképp ki kellett gondolnom az összes lépésemet, hiszen halottat idézni nem feltétlen megengedett... azonban itt jön képbe a vérvonalam, ami jelenleg kihaló félben volt a tetteim miatt. Még akkor is, ha nem voltam öntudatomnál, magamon kívül nem találtam igazi bűnbakot.
Több okom is volt arra, hogy a démon birodalomban vágjak neki a dolognak még akkor is, ha Karlheinz bácsikám az utolsó személy, akit most látni szeretnék.

A birtok alatti börtön egyben jött nagyon jól mert zavartalanul tölthettem az időt, viszont hátrányt is okozott abból a szempontból, hogy az egyetlen kiút az volt, ahol bejöttem. Belülről fordítottam el a kulcsot, így a zárka kívülről nem nyílt, a fiúk kénytelenek voltak magamra hagyni. Azonban ezt a szobát arra találták ki, hogy vámpírokat is biztonsággal fogva lehessen tartani, tehát bentről nem tudtam teleportálni. Az apjuk előtt a Sakamaki testvérekkel is szembe kellett nézzek mielőtt elindulok a másik dimenzióba, ezért szükségem volt minden megmaradt erőmre és önbecsülésemre.

Nagy levegőt vettem, felöltöttem a lehető legsemlegesebb arckifejezésemet és magam mögött hagytam a dühöngésem helyszínét, ki tudja mennyi idő után.

Az éhségemnek köszönhetően, minden érzékszervem ki volt hegyezve a túlélésre. Könnyen megállapítottam, hogy a közelben senki sincs, így társaság nélkül jutottam el a süllyesztett kamráig, ahol a tartalék vért tárolták.
Az érzés teljesen felkészületlenül ért... Le sem tudtam nyomni az ajtó kilincsét, a nagy mennyiségű vér illata csiklandozta az orromat és úgy csalogatott magához, mint talán eddig soha senki és semmi.

Nagyjából akkor tértem magamhoz, amikor körülöttem már tíznél is több üres doboz hevert. Alapjáraton megvetem a raktárból származó vért, hiszen elveszi a vadászat, a harapás és a valódi vérszívás élményét; de jelen pillanatban nem válogattam. Úgy éreztem az agyam elzsibbadt a hirtelen jött mennyiségű édes, vörös folyadéktól, ami kezdte kisimítani a pattanásig feszült idegeimet és csak most vettem észre, hogy sikerült az ajtót annyira jól kinyitnom, hogy kiszakítottam a keretből. Pislogás nélkül fordultam a hűtő felé, aminek az ajtaját szerencsére nem szakítottam ki, de nem is csuktam be. A belőle áradó kellemes hűs levegő cirógatta az arcomat, de nem élvezhettem sokáig.

- Azt hittem az alagsorban tervezgeted, hogyan nyírsz ki minket és veszed át az irányítást a kastély felett... - jelent meg Ayato vörös feje az ajtókeretben. – De arra nem gondoltam, hogy diétázol. Nem sok egy kicsit ez egyszerre? – számolgatta magában a körülöttem heverő kartondobozokat.
Próbáltam magamban tartani egy kisebb böffentést amennyire lehetséges volt, de nem feltétlen jött össze. Gyorsan megtöröltem a számat és a kézfejembe és akkor vettem észre, hogy a kék-lila zúzódások tetején lévő alvadt vérfoltokra, újabb piros maszat került.
- Látom nem is az etikett könyveket bújtad odalent. – nyújtott kezet, hogy felsegítsen. - Elég szarul nézel ki. – állapította meg, miután kisimítottam a felsőment, hátha az segít valamit.
Mivel nem fogadtam el a felém nyújtott kezét, kelletlenül csóválta a fejét majd egyszerűen felnyalábolt. A talpammal talajt fogtam és első dolgom volt eltolni magamtól. Egyetlen mozdulattal karoltam föl a szemetet, amit talán túl indulatosan vágtam a szemétledobóba, mert Ayato továbbra is csak a fejét ingatta. A helyére támasztottam az ajtót miután ő is kijött és hümmögve mérlegeltem, vajon Reiji észreveszi-e majd. Mindenesetre elindultam az emeletre, hogy összeszedjek néhány dolgot mielőtt Karl bácsi előtt kell megjelenjek.

- Igen elég feltűnő, de szerintem jobban érdekli majd, hogy mégis mi a franc ütött beléd. - indult utánam dübörgő léptekkel a vöröske.
- Nem tartozok senkinek magyarázattal. - a hangom olyan rekedt volt, hogy még én is alig ismertem rá. Most szólaltam meg először, ki tudja mióta.