Rózsakoszorú [BEFEJEZETT]

006|HYUNJIN

Hyunjin egy hónapja, talán kicsivel hosszabb ideje is van már, hogy minden nap kilátogat a szegény negyedbe, és segít. Olykor ételeket, gyógyszereket visz, olykor a házak javításában segédkezik, de az is egyre gyakrabban előfordult, hogy a gyerekekkel közösen tanult. Szeretett ott lenni, leszokott a méreg drága ruhák hordásáról, és bár így is kiemelkedőnek hatott a környezetben, elfogadták őt. Az eleinte harcias gyermekek már nem kergették bottal körbe, helyette öleléssel köszöntötték. Ezek is erősen rá játszottak, de nem igazán ez volt az, amit a legjobban szeretett ott – Felix túlságosan is felülkerekedett mindenen és mindenkin.

A két fiú az elejétől kezdve megtalálta a közös hangot, viszont a rendszeres látogatás jelentősen erősítette ezt a kapcsot. A kisebb ez alatt a rövid idő alatt is rengeteg mindenre megtanította a herceget – kezdve a kitartással. Hyunjinnak nem volt szüksége kitartásra, ha a palotában nem csinált meg valamit akkor más elvégezte a munkát, viszont itt muszáj volt bepiszkítania a kezét – imádta a munkát. Bár Felix nem túl sok mindent engedett meg neki – mindig azt használta kifogásnak, hogy a királyfi kezei túl puhák, finomak a munkához, neki pedig már érdessé vált az évek alatt – mégis úgy érezte van valami haszna. Soha nem érezte magát hasznosnak, nem értette minek is van ott ahol, egészen addig míg nem csatlakozott hozzájuk.

- El van kalandozva, hercegem – Felix kezét egy nedves rongyba törölve ült le Hyunjin mellé. Vizsgálódva mérte végig, de a fiútól csak egy kedves mosolyt kapott válaszul.

- Mikor fogsz leszokni a formaságról? Tudod, hogy nem szeretem.

- Tudom, azért használom – kuncogott a kisebb jó kedvűen – Fel tudom hívni vele a figyelmedet, illetve vicces amikor bosszús vagy, aranyos. Szóval? Merre jártál?

- Messze innen – válaszolt könnyedén. Felix értette, ő mindig értett a fél szavakból; talán ezért láncolta magához olyan gyorsan a herceget – Keresem a háttérben rejlő részleteket.

- És találtál már?

- Nem vagyok benne biztos – a barna hajú nem válaszolt. Kedvesen, csillogó szemekkel vizsgálta az idősebbet. Hyunjinnak fogalma sem volt arról mire gondolhat a fiú, semmit nem lehetett leolvasni az arcáról szinte soha, míg a herceg igazi nyitott könyvnek számított; mintha minden gondolata az arcára lett volna égetve – vagy legalábbis Felix játszi könnyedséggel, mintha felolvasná mondta vissza a szavakat.

- Úgy tűnik fiatal vagy még hozzá.

- Ugye tudod, hogy idősebb vagyok nálad?

- Nem csak a kor határozhatja ezt meg – válaszolt könnyedén. Lomhán állt talpra majd kezét nyújtva segítette fel a herceget is – Gyere, visszakísérlek a palotához. Késő van már, ilyenkor sok a tolvaj.

- Munkatapasztalat?

- Élet tapasztalat.

Ezután már egyikőjük sem igazán hallatta hangját. Csendesen sétáltak egymás mellett; Felix gyakran közelebb vonta magához amikor az üres úton szembe jött velük valaki, de végül nem kerültek senkivel összetűzésbe. A palota kapuja sötétbe burkolózott, egyetlen fényforrás sem volt mégis kivehető volt a nagydarab palotaőr, aki ugrásra készen állt kijelölt helyén. Hyunjin a kisebb felé fordult, de addigra ő már eltűnt. A herceg nem lepődött meg, mindig ezt csinálta, bár még mindig nem értette miként tudott minden hang nélkül elsurranni mellőle. Egy mély sóhajt kieresztve sétált a kapuhoz és még egyszer utoljára hátra pillantott, de esélye sem volt látni a kisebbet, pedig tudta, hogy ott van, egészen addig míg a palota kertjébe nem lép.

- Minden rendben van, úrfi? – a palotaőr kíváncsi hangja rántotta vissza a valóságba. Fel sem tűnt neki milyen hosszú ideje áll már ott annak ellenére, hogy a kapu már tárva-nyitva állt előtte.

- Persze, minden a legnagyobb rendben.

- Mostanában nagyon sokat jár ki a városba – állapította meg a férfi. Nem volt mögöttes szándék, egyszerűen csak közölt egy tényt.

- Tudom. Az apámnak szólt róla?

- Nem, úrfi.

- Hálás lennék, ha ez így is maradna – a palotaőr bólintott így Hyunjin halványan elmosolyodott. Apró meghajlással elbúcsúzott az őrtől, majd sietős léptekkel közelítette meg az otthonául szolgáló hatalmas épületet. Nem akart összetalálkozni senkivel így kerülő úton közelítette meg szobáját, ahol csak ledobva magáról a koszos ruháját dőlt be az ágyba. Fáradt volt, végtagjai sikoltoztak a mozgás ellen így fürdeni sem volt ereje elmenni. Álmai hamar megtalálták és fogságba ejtették; Felix mosolya mindig megdobbantotta szívét – éberen és álomban egyaránt.

Hogy én mennyire nagyon szeretem ezt írni, te szent anya