Kisemmizett

Elhagytál. Nem biztos, hogy ez a helyes szó; hagyhat-e el minket bármi is, ami nem volt a miénk? Mert nem vagy az enyém; apámé vagy, ő készített, az ő keze nyomát viseled, és én nem vagyok az apám. Mégis korszakokon át üldöztem mindenkit, aki bírni merészelt Téged, kétségbeesetten próbálva teljesíteni eskümet, amelyet apámmal tettem. A sors keserű iróniája, hogy pont ezért vesztettelek el; hogy vakon, forró vérrel rohantam végzetem éjsötét végébe, nem törődve a halállal, a fájdalommal, testvéreink elárulásával, hiszen hittem benne, hogy a legvégén ott talállak Téged, és így a pusztulás elnyeri értelmét. Ó, milyen ostoba voltam, mily gőg hajtott engem! Feltétel nélkül elfogadtam apám állításait, hiszen ki mást illetnél meg Te, ha nem alkotód, Fëanor nemzetségét? És csak most, a legvégén jöttem rá, hogy mily könnyelműség volt egy pillanatra is bízni, hogy a sok vérontás után Te majd feloldozol, mert már elfordultál tőlem, méltatlannak találsz még arra is, hogy kezemmel illessem ragyogó felszíned.

Elvesztem. Elveszett mindenkim, és nélkülük (és Nélküled) én már nem vagyok senki és semmi. Amikor nem számítok rá, fájdalom hasít belém; és megtört, szenvedő szívem az ő nevüket suttogja (üvölti)(zokogja). Szívdobbanás. Caranthir. Újabb dobbanás. Curufin. Újabb. Celeborm. És megint. Amrod. Amras. Kiszakad helyéből, mozdulatlanul lüktet tovább. Atyám és édesanyám. Fingon. És mikor szívem mély gyászba süpped, és hallgat, tulajdon elmém fordul ellenem. És látom, akiket ártatlanul legyilkoltam. A névtelenek, akik utamban álltak. Vérük kezemre tapad, talán még Ilúvatar sem tud feloldozni vétkeim alól, vagy ha tudná is, miért tenné? Ő, a legnagyobb, az egyetlen aki tisztán látja az eljövendőt, hagyta, hogy nevére esküdjünk, és így bukásunkat magunknak köszönhessük. Vagy tán mindez szándékában állt? Szolgált ez valamiféle magasztosabb célt? Vég nélkülinek tűnt életem végéhez közeledve csak ebben tudok remélni.

Szenvedek. Belső tűz éget, elviselhetetlen forróságban izzik bensőm, melynek csekély köze van Hozzád, de egyúttal Te vagy oka is. A gyötrelem elviselhetetlen, Angband lángainak csupán árnyéka él emlékezetemben, de nem úgy szívemben; s a Sötét Úrnak nincs olyan kínzóeszköze, mi felülmúlhatná ez a borzalmas kínt, kezem elvesztése szinte nevetségesen jelentéktelennek tűnik tőle, pedig volt, mikor számomra a véget jelentette. Mostani tudásommal csak nevetek magamon, keserűen, örömtelenül: mégis mit ér a testi fájdalom? Semmiség. A tízszeresét is elviselhetném, ha nem lenne hiábavaló. Ha a célt, amit üldöztem (Téged), elérhetném, és jogot formálhatnék rá. Ha az eskü, amit megtettem, nem nyomna ennek ellenére tovább, nem ülepedne rá súlyosan lelkemre, nem hajszolná romlásba szívemet, nem semmizne ki, nem váltana földönfutó, apátlan-anyátlan árvává, kinek egyetlen mentsvára megmaradt testvére, ki hozzá hasonlóan szenved... ha mindez máshogy lenne, talán most a te égető fogásod sem ejtene kétségbe.

Bocsánatért esedezem. Ó, édes Maglor, drága öcsém, egyetlen testvérem, ki még mellettem tart! Sajnálom. Szavak le nem írhatják, mily hatalmas bűnbánatom, mikor rád gondolok. Hiszen megmondtad: bármit cselekedjünk, sorsunk immár az Örök Sötétség, s kisebb rosszal jár, ha megszegjük a megszeghetetlent. De makacs voltam, és kelletlenül cselekedtem, de mélyen hittem még születési jogunkban, és meggyőztelek, hogy tedd ellenkezőjét, annak, mit szíved súg. E tettemmel nem csak magam taszítottam végső romlásba; téged is magammal rántottalak.(annyira sajnálom. megbocsáthatatlan.) Szándékomon kívül megkeserítettem szívedet; mégis hogy lehetnél újra boldog, mikor minden elveszett, és még Ő is elutasított? Többet vesztettél nálam, vakság és remény már elhagyott, csupán bűnbocsánatra vágytál, de az én szememet még hályog fedte, és hiába próbáltad, neked sem sikerült megtisztítanod látásom. Egyedül Neki sikerült leégetni, mikor már késő volt.(átkozom is érte. miért most? hogy szenvedjek?) Könyörgöm Erunak, hogy könyörüljön rajtad. Egyetlen ima, mely számra áll.

Megváltást várok. Vétkeimért nem nyerhetek megbocsájtást. Felejtés nem jár testvérgyilkosságért. Lelkem elfeketült, feloldozás nem tisztítja meg. Számomra elveszett az élet jelentősége, az ismeretlen többé nem rémiszt. A szakadék peremén állok, a mélyben tűz lobog, falánk, mohó tűz, elemészt mindent, bekebelez, magába olvaszt, és én kétségbeesetten vágyom rá, ha ez nem vált meg, ha nem fogad be Arda méhe, akkor semmi remény nem maradt énnekem. Balomban ott vagy Te, akitől a megváltást vártam, de ehelyett csupán üresség jutott, véget nem érő sajgás és izzó lángok. Ahogy zuhanok, enyhül a forróság, fogásod kellemes lesz, és én utolsó perceimben is imádlak és gyűlöllek téged, te hamis isten, kinek oltárán immár az én vérem is sötétlik, szépségednek egy végső áldozata. (Ó átkozott, miért hagytál el engem?)