Lobbanás (Befejezett)

13. fejezet

~A tűz az arany, az arany pedig az ember próbája.~

Már negyedik napja voltam Párizsban, és bár Zane-nel két hétben egyeztünk meg, úgy éreztem, lassan lejár az időm. Eredményeket akartam, mégpedig azonnal, de itt annyira lassan csepegtek az információk, hogy úgy éreztem, mintha térdig mocsárban gázolnék, és az előrehaladás helyett csak süllyednék lefelé. Ezen az sem segített, hogy az eddig megélt rémálmok folyton-folyvást visszatértek az éjszaka folyamán, hol ismétlődtek, hol pedig összegabalyodva, teljes értelmetlenségben akaszkodtak az elmémre. Hajnalban aztán felkeltem, nem erőltettem tovább az alvást, a tükörbe nézve pedig korábbi önmagamat láttam, azt a lányt, aki Alaszkából Dawsonba repült, hogy a levegőváltozás eltüntesse a karikákat a szeme alól. Erre megint ugyanott voltam, ahonnan elindultam, legalábbis lélekben. A testem határozottan messzire került az otthonomtól.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem jutott eszembe Ryan, és a családom. Néha magába kerített a rettegés, hogy már kiderült az eltűnésem és pánikolva kerestetnek mindenhol. Aztán persze megnyugtatom magam, hogy nem, van még időm, és minden pontosan úgy alakul, ahogy terveztem, és mire rájönnének, hogy kijátszottam mindenkit, már repülhetek is haza. Ahhoz viszont, hogy a hazatérésemet tervezgethessem, itt kell elintézni a dolgomat, még pedig minél hamarabb. Felöltöztem, halkan kiosontam, és mivel az egész lakásban csend volt, biztos voltam benne, hogy Zane még alszik. Az órára pillantva matekozni kezdtem, nagyjából két és fél órám volt még az ékszerüzlet nyitásáig, de nem tudtam tovább otthon ücsörögni. Felhúztam a bakancsomat, belebújtam a kabátomba, és a kulcsot a lehető leghalkabban fordítottam el a zárban. Becsuktam magam mögött az ajtót és kifújtam az eddig bent tartott lélegzetemet. Ha ügyes vagyok, visszaérek, mire Zane felkel, és talán haragudni sem fog.

Még mindig nem igazán ismertem ki magam Párizsban, de mivel tegnap voltunk a Rue de la Paix-n, ezért úgy gondoltam, nem fog gondot okozni eltalálnom oda ismét. A város lassan éledezett, bár itt sosem volt igazán csend. Ez volt, ami leginkább hiányzott Alaszkából, na meg persze a friss levegő, és a természet. Itt hiába szívtam tele a tüdőmet, úgy éreztem, mintha folyamatosan fojtogatna valami.

A sétálóutca így is tömve volt, hogy a boltok még nem nyitottak ki, a világ minden tájáról jöttek ide látogatók, ezért az utcai forgatag is épp olyan színes és változatos volt, mint maguk az üzletek. Párizsnak is megvolt a maga szeretnivaló oldala, de el nem tudtam képzelni, milyen lenne minden nap itt élnem. Hiába születtem ide, nem éreztem az otthonomnak.

Ahogy egyre közeledtem az ékszer- és régiségbolthoz, a szívem egyre vadabbul zakatolt. Látni akartam még egyszer azt a karkötőt, úgyhogy megálltam a kirakat előtt, és hagytam, hogy a szemem minden egyes részét magába fogadja. Az apró kis részletekben érezni véltem az alkotójának minden finom mozdulatát. Elgondolkodtam, hogy vajon puszta kézzel alkothatták-e, vagy talán a képességét is használta-e hozzá, mert hogy kazamatán volt, abban biztos voltam. Nagy kincsnek számított egy ilyen ereklye, ha valamelyik kazamatán család birtokolt egy ősi ékszert, azt nagy becsben tartották, és utódról utódra szállt. Kíváncsi lettem, vajon hogyan juthatott hozzá egy ilyen ékszerhez az apám. Nyilvánvaló volt, hogy kazamatán családból származom, de furcsálltam, hogy eladna egy ilyen jelentőségű ékszert, még ha egy vagyont is kapna érte. Egy valamirevaló kazamatán sose bocsátaná áruba a múltjának egy darabját. Homlokráncolva morfondíroztam a miértekről és hogyanokról, amikor a bolt ajtaja kinyílt, és ugyanaz az eladó hölgy lépett ki rajta, aki tegnap kiszolgált minket.

- Látom, még mindig nagyon tetszik önnek ez a karkötő, kisasszony – mondta mosolyogva.

Zavartan néztem körbe, de nem akartam udvariatlan lenni, hogy ismét meglépek onnan.