Valós(Real)

I.

Amy szemszöge

Reggel egy fülsüketítő zajra ébredtem.

-Ohh hogy az a rohadt...!! - Csak én lehetek az a szerencsétlen, aki hétvégére is beállítja az ébresztőt.

-Ezt már nem hiszem el!!-mondom magamból kikelve amikor Damien hirtelen beront a szobámba.

-Kapcsold már ki azt a szart!!-mondja álmos, rekedtes hangon.

-Azon vagyok, ha nem látnád!!-felülök az ágyamban és le kapcsolom az ébresztőt.

- Minek állítottad egyáltalán be?!?- kérdezi. Ekkor rá emelem a tekintetem és értetlenül nézek rá.

- Nem elég neked annyi hogy csak szerencsétlen vagyok? Szerinted szándékosan hagytam így?- mondom már egyre türelmetlenebbül.

– Joo, oké, értem most már le nyugodhatsz, és az lenne a legjobb, ha vissza is aludnál. – mondta és már ment volna ki a szobámból, de szerencsétlenségemre vissza fordult.

- Nem vagy ma valami jó formában úgy nézel ki, mint a mosott szar. – na ez már be tett, ez volt az utolsó csepp a pohárban!

- Ez most komoly? Inkább jobban tennéd ha ki mennél még én nem raklak ki! -mondtam dühösen.

- Úgy látom nem áll szándékodban...- így hát megdobtam a párnámmal, ami pont az arcán landolt (egy pont nekem!)

-Most tényleg megdobtál ?-mondta már majdnem nevetve.

-Nem volt elég erős, esetleg megismételjem ?- kinyújtottam rá a nyelvemet, erre ő kérdően meredt rám.

- Oh szóval igy játszunk?- még válaszolni se volt időm, oda lépett hozzám és elkezdett csikizni.

-Nee ezt hagyd abba!!-mondtam, vagyis inkább visítottam.

-Pedig te akartad!

-Nem is igaz!!- mondtam tettetett sértődöttséggel.

- Fel keltettél és még meg is dobtál, de még neked áll feljebb?- Joo, igen ebben most teljesen igaz van, de ezt úgy sem fogom neki bevallani .

-Igheheen nekheem - levegő után kapkodva mondom már ki a szavakat.

-Jo hát akkor igy állunk!-mondta 

-Oké megadom magam csak hagyd abba!!

- Ígérem jóvá teszem csak kérlek fejezd be!!- ekkor abba hagyta és mintha meg csillant volna valami a szemében.

-Na és hogy akarod ? Vagy várj, tudod mit? Én majd ki találom! – gyorsan rávágtam valamit mielőtt én hülye át gondoltam volna mibe is megyek bele (ez is csak én lehetek).

- Jó rendben, de ne valami atom hülyeség legyen! Értetted?!- na már most megbántam hogy kimondtam ezeket a szavakat, mikor megláttam az arckifejezését!!

-Hugi ilyennek ismersz?- Ohhoh de még mennyire.

-Igen pontosan ilyennek nincs kétségem efelől!- -mondtam egyre hangosabban mert közben már elhagyta (végre) a szobámat.

Vissza aludjak vagy ne?-gondolkodtam magamban(ja, igen ez gyakori szokásom, néha még véletlenül hangosan ki is mondom).Rá néztem az órára és rájöttem, hogy már úgy se tudnék vissza aludni ezért ki másztam az ágyból és elindultam a konyha felé.

Anyu már lent várt felöltözve, kisminkelve, egyszerűen tökéletesen. A konyhában éppen a nekünk szánt reggelit készítette.

-Szia Anya!-mikor meghallotta a hangomat, megfordult. Ledöbbentem a látványtól. Nagyon gondterhelt volt az arckifejezése, látszott rajta hogy valami nincs rendben.

– Szia édesem! Jól ébredtél?-kérdezte tőlem.

-Azt le számítva, hogy nem kapcsoltam ki az ébresztőt tegnap, és így ma arra keltem fel plusz még a Damiennel való civakodásunktól eltekintve jól.-erre elmosolyodott. Egyszerűen imádom, mikor mosolyog. Kár hogy ritkán szokott azóta a nap óta...

-De anya veled minden rendben?- kérdeztem aggódó tekintettel.

- Ennyire látszik?-kérdezte és közben lehervadt a mosoly az arcáról.

Egy aprót bólintottam.

-Mindent elmondok reggeli közben kincsem csak ne nézz már rám ilyen aggódó tekintettel. Menj inkább és szólj Damiennek, hogy jöjjön le reggelizni.- így is tettem és elkezdtem a lépcső felé haladni.

Kettesével szedem a lépcsőfokokat és közben azon gondolkodom, hogy anya mégis mit szeretne nekünk mondani. Odaérek Damien szobája elé és kopogás nélkül berontok. Szerencsére épp az ágyon feküdt és a telefonját nyomkodta (úgy látszik ő se tudott vissza aludni).

-Mi a franc?? – mondja meglepetten.

-Anya küldött, hogy gyere le mert kész van a reggeli.- erre nem válaszol csak feláll és elkezd az ajtó felé közelíteni. Még mielőtt kimehetne a szobából megfogom a karját és a fülébe súgom, hogy anya még véletlenül se hallja meg:

-Valami nincs rendben vele...- erre értetlenül néz rám.

-Nagyon gondterhelt volt az arca... azt mondta majd elmondja reggeli közben...-erre ő csak bólintott, nem firtatva tovább a dolgot.

Elindultunk lefelé mindketten és le ültünk az asztalhoz. Anya eközben már megterített és elkészült a reggelivel. Észre se vettem, hogy milyen éhes vagyok, csak amikor rápillantottam az ételre. Rántotta baconnal (nyami). Összefutott a nyál a számban. Csak ennyi kellett, nem vártam tovább, elkezdtem falatozni.

Végre mindenki befejezte a reggelit, ekkor Damiennel egymásra nézünk, majd utána anyára.

-Oké megértettem, már mondom is...csak tudjátok ez elég nehéz dolog és nem is tudom, hogy fogtok erre reagálni.-mondta miközben a tekintetünket fürkészte.

-Úgy döntöttem elköltözünk-hát most sokkot kaptam, azt se tudom mit gondoljak erről az egészről annyira ledöbbentem. Ránézek Damienre és ahogy elnézem, ő is így van ezzel.

-Hogy mi?!? Eldöntötted? Mégis mikor?-mondom kiakadva.

-Hallgass végig Amy, kérlek..-bólintok, mert másra nem vagyok most képes.

-Tudjátok mikor apátok elhagyott minket milyen rossz állapotban voltam..-igen nagyon is jól emlékszem azokra a napokra, anya teljesen maga alatt volt. Persze minket is meg viselt, hogyne viselt volna meg... Anya megpróbált boldognak látszani, azt akarta elhitetni velünk, hogy minden rendben van vele, de nem közel sem volt... és mi ezt nagyon is jól tudtuk.

-Most végre elhatároztam, hogy ideje túl lépni ezen... de úgy nem tudok, ha ez a ház, sőt még a város is rá emlékeztet!- már folytak a könnyei, de én mégse tudok megmozdulni, odamennék hozzá és átölelném, de egyszerűen nem megy. Már annak az embernek a gondolatától is kiráz a hideg.. azt amit a családunkkal tett... Sosem fogom neki megbocsátani!

Damien végre észbe kap, odamegy anyához és megöleli. Ekkor valami nedveset kezdek el érezni az arcomon. Eddig észre sem vettem, hogy folynak a könnyeim.