Szívtelen

Első fejezet

Nem így képzeltem el az életemet. Gyerekként azt reméltem, hogy egy nap majd megtapasztalom az igazi szerelmet. Megtalálom a tökéletes párt, aki egy napfényes nyári reggelen csókkal ébreszt, akivel naphosszat sétálgatunk majd a közös házunk kertjében, majd öregkorunkban boldogan ülünk egy tó melletti padon, az unokáinkat nézve, és hallgatva a boldog kacagásukat. Ehelyett itt ülök egy tükör előtt, és kiélvezem az utolsó boldog perceimet. Ugyanis pár órán belül férjhez megyek egy olyan férfihoz, akit még sosem láttam.
-Ne legyél ennyire komor, hiszen nemsokára férjhez mész. Mindig erre a nagy pillanatra vágytál, élvezd hát ki- próbált lelket önteni belém a testvérem. Belepillantottam a tükörbe, hogy láthassam a mögöttem álló arcát. Madeline épp az esküvői fonatomat készítette. Világos haját felkontyolta, ám rakoncátlan hajszálai egyre csak szabadultak ki a hajgumi fogságából, így fakó arcába hullottak. Meleg, barna szemei a fonatomra tapadtak, így észre sem vette hogy őt figyelem. Nagy odafigyeléssel és aprólékossággal dolgozott a hajam tökéletesítésén.
-Nem is ismerem őt- sóhajtottam. -Még csak azt sem tudom hogy néz ki. Mi lesz, ha az oltárnál valaki máshoz megyek oda?
Madeline halkan kuncogott, de a figyelmét továbbra sem vette le a fonatról.
-Ez azért kétlem hogy megtörténne. A lényeg hogy élvezd minden percét. Bár igaz, hogy csak egy szertartás lesz, és elmarad utána a mulatság, de ettől még egy teljesértékű esküvő. Gyönyörű ruhák, elbűvölő díszítések, megható pillanatok, és elcsattan az első csók...-  áradozott, de félbeszakítottam.
-És ezt tudod mi követi? A nászéjszaka. Egy idegennel, aki akkor már a férjem. Ha belegondolok is, szinte megöl a félelem- borzongtam meg. Amióta megtudtam hogy kényszerházasságot kell kötnöm olyasvalakivel, akivel a szüleim is csak pár alkalommal találkoztak, azóta félek belegondolni mi lesz a házasság után. Az életem gyökeresen meg fog változni, és nem tudom milyen irányba. Örülni kellene a változásnak, én viszont csak a kockázatot látom benne. Mi lesz ha boldogtalanok leszünk? A tökéletesség látszatát akkor is fenn kell tartani. A válás pedig nem opció, így kénytelenek leszünk egymás mellett letölteni az életünket. Igyekeztem kiélvezni a megmaradt heteket, de a házasság tudata foltot hagyott minden percen. Azt hívántam, bárcsak ne jönne el a nagy nap. De eljött.
-Ne aggódj, Lucian biztosan jó ember. Az ország virágzik azóta, mióta ő vezeti. Igaz, a módszerei kétségbe vonhatóak, de a lelke mélyén jó uralkodó- próbált nyugtatni a testvérem, miközben fehér virágokat tűzött a már készen lévő fonatomba.
-A faluban azt beszélik róla hogy egy zsarnok- suttogtam magam elé meredve. Tisztán emlékszem, hogy pár hete az utolsó simítások végett ellátogatott hozzánk, és beszélt a szüleimmel. Én nem mertem kimenni. Inkább úgy tettem mint aki nincs itthon, de nem mentem ki hozzájuk. Talán a félelem miatt, hogy milyen látvány fogadott volna. Ha már akkor megrémültem volna, lehetséges hogy megszökök az esküvő előtt. Így viszont van egy kevés remény, hogy nem lesz annyira borzalmas a jövőm. Attól függetlenül, hogy kerültem a leendő férjem, a fülem az ajtón volt, ugyanis a kíváncsiságomnak nem tudtam gátat szabni. Szinte még mindig hallom a mély hangját, ahogy komoly hangvétellel közli a szüleimmel, hogy a házasság számára a felek kölcsönös tiszteletét, és bizalmát jelenti. A szerelem számára vagy nem létezik, vagy csak egy plusz dolog.
-Készen is vagy- érintette meg a vállam Madeline. Újra a tükörbe pillantottam, majd elmosolyodtam. Majdnem ugyanúgy néztünk ki, annyi különbséggel, hogy ő nem készült házasodni. Ugyanis a lány aki mögöttem állt, az ikertestvérem. A teljes hasonlóságot csak pár apró tényező húzta keresztbe. Madeline testalkata vékonyabb volt, az én telltebb idomaimmal szemben, bár még én is bőven a vékony kategóriába tartoztam, és a jobb szemem alatti apró anyajegy sem tükröződött az ő arcán.
-Köszönöm. Jobban nézek ki, mint amilyennek érzem magam- nevettem harsányan, és megöleltem a testvérem.
-Minden rendben lesz- simogatta meg a hátam, majd magamra hagyott, hogy ő is el tudjon készülni. Távolodó alakját nézve sóhajtottam egyet, majd a ruhámhoz léptem. Mindig is ilyen esküvői ruháról álmodoztam. A letisztult darab néhol csillogott az ablakon beáramló napfényben. Egy pillanatra behunytam a szemem, majd hozzáfogtam az öltözéshez. Szerencsére a ruha nem olyan bonyolult szerkezetű, így segítség nélkül is meg tudtam oldani a felvételét. Csak a hajamra kellett néha ügyelnem. Ezután egy vékony ezüst nyakláncot akasztottam a nyakamba, amit Lucian hagyott itt legutóbb, hogy ezt viseljem a nagy napon. A hozzá tartozó karperecet is a csuklómra húztam, majd a tükörbe néztem. A ruha a mellkasomon átlátszó anyagból volt, szabad kilátást adva fehér bőrömnek, majd lejjebb gyönyörű fehér anyaggal folytatódott. A melleimtől, egészen a derekamig arany színű virágindák díszítették. Karjaimon szintén átlátszó volt, vállamat pedig szabadon hagyta a ruha. A földig érő gyönyörűség tökéletesen passzolt a Luciantól kapott ékszerekhez.
Az órára pillantva láttam, hogy még három percem van. Még ennyi időm van hátra a gyerekkoromból. Bár már betöltöttem a huszonegyedik életévemet, még mindig nem éreztem magam teljesértékű felnőttnek. Szerettem a családommal lakni, főzni nekik, és minden este későig beszélgetni a testvéremmel. Megnyugtatott a tudat, hogy melletem vannak akiket szeretek.
Hirtelen kopogtattak. Az ajtó felé fordultam, majd belépést engedélyeztem a jövevénynek. Édesapám volt az. Könnyes szemekkel a nyakamba borult, majd számtalanszor elismételte hogy mennyire gyönyörű vagyok, és hogy büszke rám. Biztosított róla, hogy minden rendben lesz, és jó helyem lesz a palotában. Szerettem volna hinni neki.
Az érzelgős pillanatokat letudva kivezetett a szobából, majd egy hosszú, fehér szőnyeg elé álltunk.
-Készen állsz?- kérdezte kedvesen.
Bólintottam, ugyanis a gombóctól ami a torkomban egyre csak nőtt, nem tudtam megszólalni. Édesapám biztatóan megszorította a kezemet, majd a szőnyegre lépve elindultunk az oltár elé. A zenészek egy lassú dallamot játszottak, miközben mi a vendégek mellett haladtunk el. A meghívottak többsége falubéli volt, a többiek pedig a messzi rokonaink voltak. A palotából nem láttam senkit. A díszítés viszont csodálatos volt. A szertartást egy zöldellő parkban tartottuk, így a szabad ég adta a dekoráció javát. Ám a palota rendezvényfelelősei sem tétlenkedtek, ugyanis a padokon fehér masnik lógtak, az utamat szintén fehér színű rózsák foglalták keretbe, és a kíváncsi szemek elől pedig gyönyörű, formára nyílt tuják védtek minket.
Az oltárhoz vezető út szinte örökkévalóság volt, és féltem mi lesz a vége. Egészen addig fel sem néztem a leendő férjemre, ameddig elé nem vezettek. Aztán megpillantottam. Szmokingot viselt, ami tökéletesen feszült izmos vállain. Sötétbarna szemei, és hasonlóan sötét haja lenyűgöző kontrasztot alkottak, amit mégjobban kiemelt álla éles vonala. Az összkép csodálatosan festett volna, ha éppen nem egy kényszerházasság lenne készülőben. Még mindig félelemmel telve engedtem, hogy erős keze összekulcsolódjon az én puha, és az övéhez képest apró kezemmel. Érintésébe beleborzongtam.
Szinte alig hallottam amit a pap mondott, csak a begyakorolt eskümet mondtam el, és helyeseltem a kérdéseire. A gondolataim viszont egyfolytában a mellettem álló férfira terelődtek. Hideg nyugodtsággal végezte a saját részét, bár észre vettem, hogy néha óvatosan rámpillantott, mire én elkaptam a tekintetemet róla. Csak akkor kúszott ki a fejemből a gondolatok tömkelege, mikor meghallottam a pap végszavát.
-Megcsókolhatja a menyasszonyt.
A félelem újra áramlani kezdett bennem, szinte remegtem. Tudtam, hogy a boldog ara szerepét kellene játszanom, de képtelen voltam rá. Ez az a pillanat, mikor a dolgok már visszafordíthatatlanok lesznek, és hivatalosan is az ő tulajdona leszek. Talán láthatta rajtam az idegességet, ugyanis mielőtt elengedte a kezem, óvatosan megszorította. Ezután egyik kezét a derekamra vezette, így közelebb vont magához. Másik kezét óvatosan az állam alá helyezte, majd a fejemet felé fordítva magára irányította a figyelmemet. Szemei áthatóan fürkészték az arcomat, miközben én is ugyanezt tettem. Egy pillanattal később óvatosan közeledni kezdett hozzám, majd mikor már csak pár centire volt tőlem, ajkai kissé szétnyíltak. Behunytam a szemem, majd hagytam neki hogy megcsókoljon. Puha ajkai óvatosan értek az enyémhez, miközben erős kezével közelebb vont magához. Karjaimat a mellkasán felvezetve átkaroltam a nyakát, így elérve hogy egy picit még közelebb kerüljön hozzám. A csókja hihetetlenül gyengéd és érzéki volt, egy pillanatra megszűntette az összes félelmemet. Csak mi ketten léteztünk, egymás karjaiban. Szinte érezni lehetett ahogyan egyszerre ver a szívünk. A pillanat részegítő volt, viszont ajkaink hamar elváltak egymástól, amit tapsvihar követett. A tömeg felé fordulva mosolyt erőltettem magamra, bár még mindig éreztem Lucian ajkait a sajátomon. Kezét még mindig a derekamon tartva lesétáltunk az oltár előtti kis emelvényről, és a fehér szőnyegre lépve elhagytuk a helyet. A gratulációkat bezsebelve beszálltunk egy fekete limuzinba, majd elindultunk a palota felé.
Az út csendben telt. Az autóban sok hely volt, viszont Lucian még mindig nem engedte el a derekamat, így magához vonva tartott egész úton. Miután beletörődtem, hogy valószínűleg nem fog elengedni, a helyzetből kihozva a legtöbbet, kényelembe helyeztem magam. Közelebb férkőztem hozzá, és a fejemet a vállára hajtva néztem az ablak mögött elsuhanó tájat. Szemem sarkából érzékeltem, ahogyan a meglepettségtől rám nézett, de nem éreztem bűntudatot emiatt, először is, mert mostantól együtt kell élnem vele, másodszor pedig mivel ő nem engedte hogy távolabb üljek, kénytelen voltam ezt tenni.
A félelmem, és az aggodalmam a csók után visszatért, szinte éreztem ahogyan beteríti minden porcikámat, de már kevésbé volt olyan átható mint ezelőtt. Az, hogy a férjem itt ül mellettem, még mindig megrémített, viszont a tudat, hogy az eddigieket nézve talán van esélyünk a boldog életre, enyhített az aggodalmamon. Az ő szavaival élve, ha megvan a bizalom, és a tisztelet, akkor a házasságunk már jó úton jár. Ha megismerjük egymást, talán még jó vége is lehet ennek az egésznek.
Az autó lassítani kezdett, ahogyan áthaladtunk egy hatalmas kovácsoltvas kapun, egy óriási telekre érkezve. A térkövezett úton lassan haladtunk, miközben a leendő lakhelyemet figyeltem. A palota kertje hatalmas volt. Az élénk színű gyepet formás tuják, rózsabokrok, és sok más virág díszítette, a telket pedig hatalmasra nőtt fák keretezték. Néhol látni lehetett egy-egy szorgosan dolgozó kertészt is.
A limuzin ismét lassítani kezdett, majd megállt. A sofőr kinyitotta az ajtót, majd Lucian a fejemet óvatosan leemelve a válláról, kipattant az autóból. Arra számítottam, hogy elviharzik, ehelyett viszont felém nyújtotta a jobb kezét, és segített kiszállni a járműből. Még mindig némaságba burkolózva összekulcsolta a kezeinket, majd a palota felé vezetett. Az érintésétől ismét kirázott a hideg, bár lehet hogy ebben szerepet játszott az is, hogy először láttam testközelből a leendő otthonom. Az épület elképesztően nézett ki. Óriási méretét a tornyok hegyes teteje még magasabbá tette, és téglából készült falai adtak igazi kastély hatást neki. Ám Lucian nem sokáig hagyta hogy a kúriát csodáljam, felvezetett az épület előtti lépcsőn, majd kitárta előttem az ajtaját.
-Üdvözöllek az új otthonodban.