Megbánások [UriKen]

1

- Üdvözöllek gyermekem. - mondta a nyugodt hang, szinte abalygatóan, lágyan a gyóntatófülke túloldalán. Nem volt magas férfi, mondhatni az a típus volt, akinek kiskorában könyveket raktak a székére, hogy felérje az asztalt, nem volt szép, egy koravén felnőttre hasonlított, a halál árnyékában, haja szűrke volt, mintha albínónak született volna, a szemei körül szarkalábak sorakoztak, arca beesett volt. Mégis, a szemeiben fénylett az élet, és kavargott mint a szálló por a beáramló fényben, ajkain gyermeki mosoly játszott beszéd közben, és a szíve megtelt hittel minden lélegzetvételével. Ez volt Uri. Ellenben Kenny Ackerman, aki dobálta a hosszú lábait a szűkös helyen egy hegyes arcélű fickó volt, kemény szemekkel, erős hanggal, izmos, és roppant magas, tagbaszakadt férfi, a korai harmincas éveiben. A másik arcát kereste a válaszfalon át, de az elválasztó panel rácsán keresztül csak annak a szilulletjét látta.
 - Hagyd ezt a szarságot! - dohogott. Kenny az a típus volt, aki a lehető legmesszebb állt a hittől, a realista, aki mindent látott, és nem lehetett bemesélni neki, holmi felsőbb hatalom létezését.
 - Mikor voltál utoljára gyónni? - kérdezte Uri, aki nem zökkent ki Kenny káromkodásától.
 - Olyan típusnak tűnök, akit érdekel ez a balfaszság hah? - horkant Kenny, olyan tsh hangot is hallatva a beszédében. Próbálta keresztbe tenni a lábait, kényelmesen elhelyezkedni, de a fapad rohadt kemény volt.
 - Valami mégis idehozott. - felelte Uri. Nem Kenny volt az első problémás ember életében, de határozottan érzett valamit újat vele kapcsolatban. Nem tudta megmondani mi az.
 - Muszáj ezt így csinálnunk? Inkább meghívlak egy sörre!
 - Sajnálom, a gyónás így működik, csak a hallgatásomat tudom felajánlani neked! - felelte Uri. Rég nem volt szerencséje az alkoholhoz, és hazudott volna, ha azt mondja, nem kívánta meg a jó hideg, gyöngyöző, habzó sört. - Mi bántja a lelked? - próbálta a másikat visszaterelni a beszéd útjára.
 - Embereket öltem. - így Kenny. Az arcán nem mutatkozott megbánás jele sem. - Az egész életem ebből állt, hiába álltam rendőrnek. A mocsokban taposok, és a hatalom éltet.
 - Isten megbocsát. - Uri elhitte amit mond. Szemei megteltek azzal a különös fénnyel, az elhivatottság delíriumával. Mégis úgy tünt, mintha egy nagy titkot őrizgetne magában. - A kérdés, hogy te megbocsájtasz-e magadnak?
 - Egy szar alak vagyok, akiben egy szemernyi jószándék sem lapul! - vicsorított Kenny a fakeretes ablaknak. Látni vélte Uri ajkait, vagy csak elképzelte azokat, ahogy a lélegzetet veszi, miközben hallgatja a szarságait, amiket neki mond.
 - Minden ember jónak teremtetett, a rossz csupán az ördög csábítása.
 - Ezt a marhaságot te sem hiszed! - morogta Kenny. Nem jött a példállózással, hogy miket látott Ő már a munkahelyén, hisz nem megtéríteni jött egy papot arról, hogy a hite semmit sem ér.
 - Isten mindnyájunkat szeret, hisz a fiát adta értünk - mondta atyai lággysággal Uri. - A rossz út is egy út, amin bármikor visszafordulhatsz a helyes út felé.
 Kenny megütközött Uri szavain, aztán csak ciccentett a nyelvével, megforgatta a lábfejét a levegőben, majd folytatta a gondolatmenetét.
 - Hogyan mondjam ezt meg neki, ha magam sem hiszek ebben? - kérdezte hangosan. A fejében csak az az elveszett szempár járt, amivel nézte Öt. Hangja sem volt a gyermeknek, és fel sem bírt állni, így maga Kenny emelte fel, nem törődve azzal a mocsokkal, ami a testére tapadt. Olyan könnyű volt, hogy Kenny elkáromkodta magát.
 - Hogy hívják Őt, gyermekem? - kérdezte Uri csendesen. Mintha gondolatot olvasna.
 - Levi. - csikorogta Kenny. Az apró kezei úgy szorították a takarót, amibe belebugyolálták a mentősök, mintha attól félne, elveszik tőle. Kenny gyomra összeszűkült, de nem a sajnálattól, azt Ő rég nem érezte. - Nem vagyok Apának való, csak ennyi!
 - Hiszek benne, hogy jót cselekszel. Ahogy hiszem, hogy megbántad a bűneid is. - Uri óvatosan megérintette a rácsot. Az ujjai azonnal átvették a nyírkos fa hidegét. Kiváncsi volt erre a férfire. Kenny az ajkába harapott.
 - Az Isten az bassza meg! Se rá, sem a bocsánatára nincs szükségem! - vicsora vigyorrá torzult. - Vér szárad a kezemhez, és mocskos pénztől bűzlök, egy ilyen alak, hogy tanítson erényt egy kurva gyerekének?
 - Az, hogy eljöttél a bűneidtől megszabadulni, már egy lépés afelé, hogy a gyermeked jó ember lehessen. 
 - Nem a kölyköm, csupán a húgom fia! - nevetett. Eszébe jutott, hogy a kalapját a kocsiban felejtette, és ez volt a legfontosabb gondolata hírtelen.
 Uri becsukta a szemét, és elképzelte Kennyt.
 - Mind Isten gyermekei vagyunk, így mind testvérek vagyunk. Ha felé nyújtod a kezed, az olyan mintha magad felé tartanád. Ha segítesz rajta, segítesz önmagadon is.
Uri látni akarta Kennyt. Nem volt régóta felszentelve, mint pap, és nem csak a buzgó Istenhite vezette Őt erre az útra, hanem a szégyellt melegsége is. Egy olyan férfi pedig, mint Kenny, csak neki lehetett szimpatikus senki másnak.
 - Én segíthetek meggyónni a bűneidet, de nem segíthetek megmenteni saját magad, gyermekem.
Kenny elnyújtotta a lábait a földön, és a könyökeivel azokra támaszkodva görnyedt.
 - Szerintem egy idősek vagyunk te szarházi! - nevetett Kenny - Mégis mintha évszázadok lennének köztünk! - kezdte megelégelni ezt. Rossz ötlet volt betérni a templomba és egy ilyen szaros tanácsait kérni! Legszívesebben kirángatta volna a fülkéből és elverte volna. Lángoltak a fülei a dühtől, de ahogy jobban rágódott rajta, egyre jobban csak az jött le neki, hogy csak Ő maga tehet erről.
Ma szolgálatban sem lenne. Csak inna és cigizne a kocsmában.
De akkor nem kapta volna meg a hírt az eltűnt aidses hugáról, és a kisgyerekről, aki hívta a kilenctizenegyet.
- Nem vagyok jó ember, egy szörnyeteg vagyok! - Kenny beleütött az elválasztó panelba, ami csikorgó hangon megremegett. - És te mi vagy? Isten hírnöke, egy megváltó krözus? A szentek szentje, hah?
 - Isten gyermeke vagyok. - felelte Uri. Megmozdultak a lábai, kifele vitték őt. Soha nem érezte ezt a kényszert, hogy valaki elé leboruljon, és azt mondja "sajnálom, bocsáss meg!" csak mert az Istene elhagyta őt, és az ördög rossz útra terelte! - Ahogy te is. És Isten minden gyermekének megbocsájt!
 Kenny nem tudta elképzelni, hogy Uri nem tartja Őt gonosznak. Meg akarta mutatni magát a teljes valójában, belefolytani a cigaretta és szesz szagú mellkasába, a hosszú karjaival tartani, amíg meg nem törik a hite, és össze nem roskad előtte. Mégis úgy érezte, hogy ez a srác nem fog elveszni,mint ahogy Ő tette gyermekkorában, nem fordul a pia és a kurvák felé, nem lesz tagja gyerekbandáknak, és később sem vesz rész korrupciókban. Olyan színtisztának képzelte el, aki körül a levegő is ragyog. Uri megszorította ültében a térdeit.
 - Bánd meg bűneidet, és én feloldozlak alóluk. - próbálta látni Kenny arcát. A kíváncsisága szinte égette.
 - Mutasd magad! - szúrta oda Kenny - Látni akarom a te Istened a szemeidben, mert nem hiszek a csodákban!
Uri megrezzent, mint egy őzsuta a reflektorfényben. Tudta, ha a másik elé kerül, akkor csalódást okoz a testvérének, és az egész családjának. A hit felé fordult, hogy a fertőt elcsendesítse magában, de minduttalan ott volt benne. A srácok a diszkóban, a növendéktársai, vagy csak egy helyes fiú a kasszánál, Urit körülvette a csábítás, és a torkánál ragadta meg Őt. Világgá akarta kiáltani, hogy meleg, de soha nem volt erre képes, és csupán teherként cipelte egész életében.
Megfordultak már férfiak körülötte, de ez a Kenny más volt. Mintha rezegtek volna egymással látatlanban, és titkosan.
 - Ezt nem tehetem meg. - győzte le a saját akaratosságát. Gyűlölte az érzelmeit, és igyekezett elzárni azokat. Ezért lett pap. Hogy csendben, imával, Istennel óvja magát a másságától.
 - Megtagadod tőlem a megtérést? Ejj, ejj. Vagy csak bűn ronda vagy, és szégyenled előlem a szégyenletes arcod?
 - Nem mindenki teremtetett szépnek. - sóhajtott Uri a semmibe. Nem tartotta magát vonzónak sohasem, de csúnyának sem. - És veled mi a helyzet gyermekem? - már meg is bánta ezt a kérdést, csakhogy már kibukott belőle. Kenny nevetett, ahogy tudatosult benne, hogy ez egy flörtféle volt. Meg akarta kaparintani ezt az embert, kirángatni a falak mögül, és egészében felfalni. Kenny nem volt szívbajos ember, nem félt az érzelmeitől, csupán nem épp vallotta be magának azokat. Úgy volt vele, ami nincs ott, az nem is létezik, mint az ágy alatti szörny, a szekrényben a mumus vagy a szeretet.
 - Oldozz fel a bűneim alól. - mondta végszóként. Tudta, hogy nem gondolja komolyan, de most ezért jött, és szüksége volt azokra a szavakra, amiket csak Uri adhatot meg neki. Azonban válasz nem érkezett. - Hah?
Uri tudta, hogy el fog menni. Szájzárat kapott, nem bírt beszélni. Le kellett nyugtatnia magát, a kezei ökölbe szorultak, mély levegőket vett.
 - Feloldozlak a bűneid alól gyermekem. - mondta. Mintha azt kiabálnád, hogy viszlát, valakinek, aki már úgy sem hallja. Uri el akart vonulni a lakrészébe, imádkozni, bünhődni, zokogni. A sorrend mindegy volt.
 - Jó volt dumálni! - nyögte Kenny, mert nem tudta ez után mi van. Felállt a padról, lesöpörte az egyenruháját, mozgolódott és zsörtölődött egy pillanatig, hátha Uri megtöri a csendet köztük. Csakhogy ez nem történhetett meg, és ezt Kenny is tudta.
 - Viszlát! - szólt még oda Kenny Uri sziluletjének, mielőtt kilépett volna a gyóntató fülkéből. Uri leszorította a kezeivel a térdeit, hogy ne fusson az idegen férfi után, de nem bírta tovább.
Egyszerre csak ott álltak egymással szembe. Kenny óriásinak tűnt Urihoz képest, Uri törékenynek tetszett Kenny mellett. Kennyn látszott, hogy betörni készül Uri falait, míg amaz ott kapaszkodott a gyóntatófülke ajtajába amit kivágott Kenny után.
Egyszerre lélegeztek. A világ megállt körülöttük, a templom üres volt, December 25.-én, a szívverésük szinte visszhangzott. Odakint talán havazott.
 - Rondábbnak képzeltelek - mondta Kenny. Büzlött a szolgálattól, és a gyerek mocskának a szagától.
 - Még a nevedet sem tudom. - mondta Uri. A reverenda nyaka összeszűkült a nyaka körül. Kenny ki akarta szakítani belőle őt.
 - Kenny. - felelte. Az Ő szemei is ráncosak voltak.
 - Uri. - mondta Uri azon a gyönyörű barritonján.
Kenny térdre akart esni Uri előtt, ahogy Uri is ugyanígy akarta tenni. Ha Isten létezett, akkor abban a pillanatban mindkettejük körül ott ragyogott.