Az emlékíró

1

Az arcom kényszerítették, hogy felszegjem. A térdeimre voltam szorítva, a porban, rám tapadt a mocsok, és a szégyen.  Magasabbik a markába gyűrte a hajam, így tartotta a fejem, különben nem lettem volna hajlandó a másik szemeibe nézni.
Halott emberekre emlékeztetett. Az ég kékje, az íriszben úszó szabadság, számomra csupán vér és emberáldozat, hullák, és még az életükért könyörgők, olyan szinte még gyerekek, akiknek elvettem az életét parancsra, amit ilyen emberek adtak.
Nemesek. Tisztek. Akik a csontjainkkal piszkálták a fogukat miután a húsunkkal degeszre tömték magukat. 
És akkor ez a hatalmas úri nemes féltérdre esett elém. Nem tátottam el a szám, de meglepett.
 - A nevem Erwin Smith. - mondta. - És a tied?
Haboztam.
 - Rivaille*
Arcára mosoly ült. 
 - Levi** - ismételte. - Van egy ajánlatom számodra. - a hangja nyugodt volt. Mintha nem mart volna bele a késem pengéje a nyakbőrébe.
 - Egy ajánlat? 
 - Légy a szolgálatomra. Csatlakozz a házamhoz.
 - Nekem ebben mi a jó? - tört ki belőlem. Nevetni akartam rajta, de az egész olyan... őszinte volt. Az a mozdulata, közvetlenül ez után. Ahogy megérintette a zubbonyát. Nem volt keze.
Nincs keze.
 - Bármikor megölhetsz, ha úgy döntesz - mondta.
 - Erwin! - hangzott a magas pasastól. A házak közti sikátorban beszűrődött a napfény. Kelt fel a nap. Ezek pedig még éltek.
Egy alku. 
 - Jó. Rendelkezz velem, Erwin Smith! - ráztam fel a port a hajamból.
 - Mától a neved Levi Ackerman. Mától, te leszel az emlékíróm!

Lovak patái kopogtak az utcakövön. A zajra kipattantak a szemeim, és zihálva ültem fel az ágyban. A kelleténél hatalmasabb volt. Én férfi létemre nem voltam hatalmas ember, egy megtermedt gyermek méretét éppen elértem, akkoriban sovány is voltam. Csupán erőm volt, és állóképességem, de egy vizihulla szebb látvány lehetett nálam. Egy késnek nem kell látványosnak lenni. Könnyen lehessen forgatni, és halálos sebet ejtsen. Nem volt szükségem rá, hogy adjak magamra. A tisztaság szeretetem a háború után csak úgy rám ragadt. Vágytam egy nemesebb életre, de nem adatott meg. Aztán megjelent ez a fickó. És most itt voltam a fickó házában egy előkelő szobában.
 Csupa seb, és fáradtság ült ki az arcomra.
 - Levi úrfi! - hallottam meg egy hangot. - Azonnal szólnom kell a Parancsnoknak, hogy felébredt!
Parancsnok?
 - Oi! Mennyit aludtam? - kérdeztem felülve az ágyban.
 A cseléd nagyon elegáns volt. Magasszárú cipőt viselt, rakott szoknyát, masnikkal díszített fűzőt, a haja göndör volt, lehullott a vállain, és alma illata volt.
 - Három napot mint a kisangyal! - itt elpirult. - Bocsásson meg Levi úrfi! - emelte meg a szoknyáját - Egy pillanatra elfeledtem, hogy ön már nem gyermek! 
Ez fájt kösz.
 - Ne hívjon Úrfinak, Rivaille a nevem.
Egy pillanatra hallgatott.
 - A parancsnok kikötötte, hogy Levi úrfinak szólítsuk önt.
Többesszám? Hányan vannak szolgálók?

Eh, nem kellett volna megkérdeznem. A hölgy, akit ironikusan Almának hívtak körbevezetett, miután engedélyt kaptam, hogy lábra álljak. Összesen ötven cseléd, és egy komornyik állt a szerény életű Erwin Smith parancsnok szolgálatára. A komornyikot azonnal felismertem, Mr. unszimpatikus, a magas fickó éjjelről. Rövidd szőke haja, és pofaszakálla volt, és mint megértesültem róla, Mike úrnak hívták. Ő felelt a cselédek, a kertész, és a szakács mindennapi munkajáért, és Erwin Smith parancsnok napi egészségtornáján is mindig jelen volt. Ez utóbbit nem tudtam mit jelent, de annyi felesleges információt megtudtam Almatól, hogy már lényegét is vesztette.
Kicsorbult kés.
Megborzongtam a hatalmas előcsarnok láttán, a tágas étkező viszolygással ugyanakkor csodálattal telített meg. A patináns tisztaság, amit talán életemben nem tapasztalhattam. 
 A konyhában egy sámlin ültem -milyen jó humorral volt megáldva ez a Mike, aki ráültetett!, és Alma csevegését hallgattam a szakácsnővel.
 - Minek a Parancsnokotoknak egy emlékíró? Ebben a rangban tudnia kellene írnia és olvasnia.
 - A Parancsnok nem szeret bal kézzel írni. A veszteségére emlékezteti. 
 - De én sem tudok írni. - vontam vállat, mintha ez az információ nem lenne hatalmas fontosságú, az én új munkakörömben. A szakács elejtette a kését. Csattant a hegye a csempén. 
 - A Parancsnok felkészült erre! Meg fogja tanítani írni és olvasni mielőtt belekezdenénk a munkába! Meglepetésnek szánta, én pedig elkotyogtam.
 - Majd meglepődök. - feleltem az elpiruló cselédlánynak. - Leszeretnék fürdeni, meg váltani tiszta ruhát. Lehetséges ez?

A háború a három fal felhúzásával kezdődött. A Sina, A Rose és a Mária falak elválasztották a gazdagabbakat és a szegényeket. Míg előbbiek bírtokolhatták a termésben gazdag földeket, nyersanyagokat, és paradicsomi életet építhettek ki, a másik két fal mögé szorult lakosok egyre kevesebbet kaphattak. Mária fal lázadt fel először, akik a kopár síkság vidékeire szorultak ki. Hozzájuk csatlakozott Rose, akik bár jobb körülményben éltek, mégis túl sokan, és túl kevés föld jutott amit művelhettek. Sina pedig négy évig állta az ostomot, egészen addig a napig amíg Eren Jaeger, Mária fal hőse, és Historia Reiss, Sina fal királynője egymásba nem szerettek, és Historia békét nem hirdetett. A béke záloga a falak lebontása volt. 
Ezekhez a falakhoz imádkozzam, amikor megláttam a fürdőt. A mai napig, a 4 éves háború utáni békeidőkben is, csak a legleg engedhette meg magának, hogy rézkádja legyen. Forróvíz, és illatszerek, idegen illatokkal amiket sosem éreztem.
Ha nem lettem volna az aki, elsírtam volna magam.
A cselédlány előkészítette nekem a fürdővizet, pompás illatúvá varázsolta, ruhákat tett ki egy sámlira és magamra hagyott. Szóval ez az élet Erwin Smith mellett.
Nagyon fog fájni. Néztem körbe. Amikor majd meg kell öljem Őt...