Az emlékíró

3

Zsákok voltak a karjaimra kötözve, és a lábszáraimra is. Megpróbálom vissza adni ezt az érzést, de nem lettem szépíró. Talán olyan lehetett, amikor püfölöd a zsák szart. Csak most én voltam ebben minden.
Azt hiszem a komornyik mozdulatai a finom tánclejtésekhez hasonlítottak, noha soha nem volt szerencsém bankettekhez. Az én lépéseim tömörek és erőszakosnak bizonyultak, és csak arra koncentrált, hogy végezzen minél előbb az ellenfelével. Talán ezért tudott akkor elkapni Mike. Amíg Ő figyelt, és tanult a környezetéből, én támadni és ölni akartam.
Elhibáztuk mindketten, hiszen Zacharius Úr célja sem egy újabb éhes száj etetése volt. Nos, inkább annak az elhallgattatása. Egyik lábát a másik elé helyezte. Mintha meghajlásra készülne. Ám valójában egy pontos támadás közepén ért engem, és a karomra erősített zsákot ért erős ütés kizökkentett egy pillanatra a gondolataimból.
Erwin Smith parancsnok felé terelődött a figyelmem. Egyetlen lopott pillantást váltottam vele. A szemei itták a mozdulataimat, ami roppantul zavart engem. Csak már nem volt megállás, nem tehettem, hogy visszafordulok felé, és bevégzem a feladatomat.
Nem is számított volna rá. Tökéletes pillanat lett volna. A tekintete a mozdulataimon időzött el, nem a célpont kilétén.
Csupán az a mosoly volt zavaró, amit felém lövvelt. Komolyan.
Az edzésekre használt tompa élű kard tompán csapta meg a kezem. Újra a figyelmetlenség.
De az a rohadt mosoly. Mintha az agyam egészébe égne.
- A nyertes Mike. - mondta jókedvvel a hangjában. Rég nem érdekelt a Parancsnok által kieszelt reggeli torna, hiszen nem tört valósan az életemre senki.
Meg jobb elhitetni velük, hogy kicsorbultam. Képzeljenek rést, feszegessék az ujjaikkal azt, és a legváratlanabb pillanatban levágom a testrészeiket.
- Sajnálom. - feleltem csalódást mímelve, hiszen tőlem nem azt várják, hogy harci kutya legyek. Tulajdonképpen még nem jöttem rá, mi a célom ebben a háztartásban. Ruháznak, etetnek, de túl keveset kérnek érte cserébe.
- Reggeli után folytatjuk a gépelést Levi. - szólt hozzám Erwin, a tekintete az enyémet kereste, de jó kutyához illően most nem néztem a szemébe.
Igen, az előbb rosszalkodtam.
- Legközelebb ne hagyj nyerni - bosszankodott Mike felettem állva. A kezeiről tekerte le a nehezékeket épp. Szürke tréningruhában volt, és úgy nézett így ki, mint egy ronda oszlop.
- Csak zavarba jött - gúnyolódott velem Erwin, de nem vettem magamra. Egész életemben a magasságom volt a téma, ha megláttak, csecsemőként bántak vele, az első kés rántásig. A háború alatt hamar megtanulták, hogy erős vagyok, és könyörtelen. Még azok is, akik azzal hecceltek, hogy könyveket pakoltak a fejemre, vagy meg próbáltak kigáncsolni.
Mike megtörölte a homlokát egy törölközőbe, miután leszereltem magamról a zsákokat, én is kaptam egyet. Jó érzés volt a kellemes illatú anyagba burkolni az arcom. Amikor újra kinyitottam a szemem, már a plafont láttam. Nem értettem, hogy kerültem a padlóra, hiszen szilárdan álltam a két lábamon eddig. Mike guggolt előttem, hatalmas tenyere a homlokomon feszült.
El akartam ütni, de tűrnöm kellett.
- Minden rendben? - futott be Alma, felismertem a hangját. - Hívatott Parancsnok!
- Kísérje Levi úrfit a hálójába, és addig el ne menjen, amíg nem alszik! - mondta Erwin. Én feltámaszkodtam, és bosszúsan söpörtem le magamról a port, amit az izzadt öltözékemben összeszedtem.
- Így nem pihenek le, mocskos vagyok! - néztem a Parancsnokra. Mike hátulról adott nekem egy tockost, amire felállt a szőr a hátamon, és legszívesebben a nyakát vettem volna érte. Ez a legkevésbé sem zavarta, hogy úgy kezel, mint egy kisfiút.
- Alma kérem készítsen fürdővizet az Úrfinak!
- Nem szükséges, magam is el tudom látni magamat! - vágtam közbe Erwin szavába. - Csupán rossz alvó vagyok, ezért történhetett ez!
- Tsh! - kommentálta a magas szőke. Nem kedveltük meg egymást.
- Ez nem vita tárgya Levi - komolyodott el Erwin eddigi derűs arca. - Parancs!
Beharaptam az ajkam, de a dacos tekintetem megmaradt.
- Igenis Parancsnok!

Alma fürdővize kellemes volt. Mintha tudta volna, mit élvezne igazán az elgyötört testem. Fürdés után átöltöztem, és az addigra besötétített szobámba mentem. Éreztem a lábaimon a fáradtságot, és jogosnak tartottam a parancsot, annak ellenére, hogy úgy éreztem képtelen lennék aludni. Alma egy kisszéken ült, és olvasott, komolyan vette, hogy itt marad, amíg nem szenderedek el. Ez elég bosszantó volt.
- Megleszek. - mondtam a dunnyha alá bújva.
- Ne fáraszd magad ostobaságokkal.
- Nagyon kedves a figyelmed Levi úrfi, de a Parancsnok világosan kijelentette, hogy itt kell lennem. - mosolygott. Őt nem zavarta ez a megalázó kérés, engem azonban bosszantott. Úgy tűnt nekem, hogy Erwin Smith igazán önző ember, aki könnyelműen hoz döntéseket. Talán ezért is érte veszteség a háborúban. Ugyanakkor kedves fickónak tartom, és sajnálom a dolgok végkifejletét. Választásom pedig most sem volt, becsuktam a szemem, és megpróbáltam hamar elaludni.

Erwin Smith arca aggodalmas volt, de ahogy meglátott, kisimult a tekintete, és a szemei körüli ráncok egyszeriben eltűntek.
- Hangosan álmodsz Levi. - mosolygott. Felegyenesedett, én pedig lassan feltámaszkodtam a karjaimra. Nem éreztem magam tisztának, pedig most fürödtem, és nem igazán érzem magam kipihentnek sem, pedig a függönyök nem voltak behúzva, mégis az utcalámpák fényei világítottak már odakint.
- Sajnálom. Megijesztettelek Parancsnok? - ez volt az első őszinte megnyílvánulásom mióta itt vagyok.
- Tudom, hogy meg fogsz ölni. - ült le a fotelra ami az ágyam mellett volt én úgy ültem a takarók alatt mint egy darab szar a kijelentése után. Vérszagot éreztem, a karjaim remegni kezdtek. Nem volt fegyverem, és attól tartottam, hogy Erwin pisztolyt vesz elő. Nem volt gyakori, hogy fegyver ellen kellett kiálnom. Én az alattomos gyilkolás mestere voltam. - A háztartást is felkészítettem erre Levi.
- Ezt kétlem! - mondtam ki hangosan, pedig el kellett volna folytanom. Erwin elvette a kis asztalkáról a könyvet, amit Alma felejthetett itt. Fellapozta, majd becsukta és visszahelyezte. Mintha valamin gondolkozna.
- Épp ezt szeretném. - a tekintete az ablak felé nézett. Ő is látta a kinti világot, amit én. - Én a háború nélkül nem tudok élni. A vagyonom mind abból szereztem, hogy másokat a halálba küldtem. Stratéga voltam, és vezető. Nem a kezemet sajnálom, inkább azt a számtalan emberi életet, amit feláldoztam. Talán a te életedet is én tettem tönkre.
- Garantálhatom, hogy az én életem sohasem volt meseszerű!
Újra rám nézett. A szemei könnyeztek, mégis mosolygott. Miért sír Erwin Parancsnok egy ilyen kései órán az én ágyamnál? Mi ennek a célja? Ha meg akar öletni, miért vár még mindig, és miért nem tesz el láb alól? - Nem vagy éhes? Én notorikus kései evő vagyok!
- Tessék? - kérdeztem hangosan. - Szórakozol velem?
- Nem Levi, egyáltalán nem. - felállt, a balját felém nyújtotta. Nem fogadtam el a kezét, de kimásztam az ágyból és követtem őt lefelé a konyha irányába. Húst és kenyeret vett elő, majd ketten leültünk a hatalmas asztalhoz, az éjj leple alatt. Erwin megkinált, de óckodtam.
- Nem akarlak kivégezni, egyél! - mondta.
- Összemorzsálod az asztalt - figyelmeztettem, hiszen úgy evett mint egy gyerek, kézzel lábbal.
- Hozzak tányért nekünk? - kérdezte.
- Kérlek! - és erre felállt a széktől, de elkaptam az ingje ujját, mielőtt elment volna. Csak akkor éreztem, milyen igazán, ha valakinek nincs keze. Olyan volt, mintha egy levetett ruhadarabot markolnák!
- Sajnálom! - kaptam el a kezem, mintha tűz égetne. Sötét volt, csak a kinti fények adtak némi támpontot. Erwin lehajolt hozzám, az arca hihetetlenül közel volt az enyémhez, szinte összeforrtunk egymással. Hatalmasat nyeltem, rossz érzés kavarodott fel bennem.
Erwinnek arcszesz és dohány illata volt.
- Csak látni akartam az arcod. - mondta nyugodtan. Majd elment tányérokért. Egyedül maradtam a gondolataimmal, amik nem voltak sem kellemesek, sem kellemetlenek.

Ott ettünk a sötétben ketten. Erwin hozott egy gyertyát is, és hihetetlen, hogy ezt fél kézzel mind egyszerre idehozta az asztalhoz! Szégyeltem magam, amiért nem segítettem neki.
- Az orvosok szerint kóros halálvágyam van. - mesélte. - Nem jósoltak nekem sok időt hátra. Pár hónapon belül talán a saját kezemmel végeztem volna magammal. Aztán híre ment a nevednek, és úgy döntöttem magamhoz aeszlek. Ki tanítalak, hogy megírhassam az életem történetét, majd meghalok a kezed által. Ez is egy módja annak, hogy bevégezzem, és kevésbe szánalmas módon, mint az öngyilkosság!
- Nem akarlak megölni! - nyúltam végre a húshoz. Nem bíztam meg benne, de az éhség megkörnyékezett.
- Koronázzuk meg ez, egy üveg borral! - döntötte félre a fejét Erwin.
- Rendben Parancsnok.