Váratlan Fordulat (Damon Salvatore ff.)

5. rész || Éhség

- Lemaradtam valamiről? - köszöntött Damon, aki meglepődve nézett ránk a kandalló előtt ülve.

- Meglehet - válaszoltam hanyagul.

- Azt hittem, hogy már rég vacsora lett belőled - mondta féloldalas mosollyal az arcán, mire ijedten Stefanra néztem.

- Csak hülyéskedik - próbált nyugtatni. - Damon, először is, tudatom veled, hogy nem bánthatod Marilynt! - szólt rá Stefan, mire Damon szemet forgatva elnézett.

- Jól van, értem. Ő most a kísérleti patkányod - Damon tök lazán vette a dolgot. Sőt...

Én épp ellenkezőleg.

- Marilyn, kérlek felmennél a szobámba? - kérdezte Stefan utalva arra, hogy ők most elbeszélgetnek.

Szófogadóan felmentem az emeletre, s nagy nehezen megtaláltam a szobát, ahonnan kiszöktem. Egy igazi barom vagyok, hogy visszajöttem ide. Remélem nem fogom megbánni... De hát úgyis el fogom felejteni!

Pár perc után már kezdtem unatkozni, így a kopott, barna szekrényhez léptem, amit tömérdek napló vett uralomba. Levettem róla a legfelsőt, ami nagyon réginek tűnt szintén barna borítójától és régies lapjaitól, amelyeknek a széle össze volt gyűrődve. Látszott rajta, hogy mennyi történetet hordoz magában.
Kinyitottam az első oldalnál, ahova ez volt felírva cirka betűkkel, fekete tintával:

Stefan Salvatore naplója
1896

Elképedve néztem a naplóra... 1896?!

- Mit csinálsz? -hallottam meg a hátam mögül az ismerős, de egyben félelmet keltő hangot. Ijedtemben egy gyors mozdulattal becsuktam a naplót és visszatettem a poros felületre, ahonnan levettem.

- Semmit. Nézelődöm... - néztem Damonra, aki lassan közeledni kezdett felém. Minél közelebb jött, annál inkább hátra tettem egy lépést, mígnem neki mentem a hátammal a könyvespolcnak. Kezeimmel a széleibe kapaszkodtam, mintha valami pajzs lenne. Már iszonyat közel volt hozzám, a fejemet is ösztönösen hátra hajtottam, pedig ott volt a polc. Fagyos tekintetével a nyakamra nézett, mire a szívverésem gyorsulni kezdett. Mi lesz, ha most hirtelen letámad? Végül a nyakamról a szemeimbe nézett és szóra nyitotta a száját:
- Félsz tőlem? - kérdezte, s pupillái ugyanúgy kitágultak, mint amennyire Stefannak.

- Nem - néztem végig az arcán; próbáltam elhitetni vele ezt az egy szót. Damon mosolyra húzta a száját, s hátat fordítva ellépett tőlem.

- Hazudsz - nézett vissza rám szórakozottan. Látni lehetett rajta, hogy élvezte a játékát.

- Nem igaz! - álltam ki magamért.

- Hallom a szíved, ami gyorsan ver, vagyis egyszerre félsz és hazudsz! - lépett ismét közel hozzám.
- Lehet, hogy nem tudunk megbűvölni és lehet, hogy Stefan életben akar tartani téged... - tartott hatás szünetet, majd a nyakamra nézve folytatta -, de ezek attól még nem akadályoznak meg, hogy kiszívjam az összes csepp véred, ami csábítóan hívogat a nyakad ereiből. - mondta rezzenéstelen arckifejezéssel, aminek hatására egy nagyot nyeltem. Szavai hallatán az egész lényem megborzongott a félelemtől.
- De nem kell félned! - nézett mosolyogva a szemeimbe.
- Még nem teszem meg e tetteket, mivel nekem is felkeltette az érdeklődésem, hogy az imént mitől nem tudtalak megbűvölni - húzta féloldalas mosolyra a száját.

- Annak örülök - mondtam halkan és rekedten, majd gyors léptekkel elmentem mellette, hogy ne legyen ilyen közel hozzám.

Nem is kell mondanom, hogy mennyire rám hozta a frászt. Beleborzongtam még a gondolatba is, hogy a két éles szemfogait belemélyeszti a nyakamba. Damon elment mellettem, hogy kimenjen a szobából, de ekkor megállítottam egy kérdésemmel: - Hány évesek vagytok? - fordultam felé.

- Kérdezd meg Stefant. Én már nem is számolom - kacsintott rám, majd kiment a folyosóra.
-

Nekem sem megy, szóval passz öcskös - hallottam még a hangját, majd nem sokkal később Stefan jött be az ajtón.

- Jól vagy? - mért végig.

- Aha -  ültem az ágy szélére a padlót bámulva. - Hol vannak a ruháim? - néztem rá kérdőn, még mindig a fekete pólóban ülve.

- Öhm... Máris hozom! - állt fel hirtelen, majd ki is ment a szobából, hogy elhozza nekem. A nadrágom zsebében hagytam a telefonom, fel akartam hívni anyát és a barátaimat, hogy kitaláljak valami baromságot. Talán már meg is van, hogy mi lesz az.

- Tessék! - adta át Stefan a saját ruháim, majd azonnal kivettem a telefonom.
- Mire készülsz? - nézett gyanakodva.

- Kitalálok valami hazugságot a szeretteimnek, hogy ne aggódjanak, hogy merre kóborólhatok - tájékoztattam, majd azonnal felhívtam anyát. Csörgött párat, majd anyu aggódó hangját hallottam meg az eszközön keresztül.

- Szia kicsim, jól vagy??
- Szia anya, jól vagyok, ne aggódj!
- Már hogyne aggódnék? Tegnap este óta semmit nem hallottam rólad, miután elmentél, amikor... - és igen, eszébe jutott mi történt. Aznap este tudtam meg, hogy anya újra házasodik egy férfival, akit másfél éve ismer.
- Tudom, azért hívtalak most, hogy nem kell aggódnod. - hiába haragudtam rá... Mégiscsak az anyám és tudnia kell mi van velem.
- Figyelj, ne haragudj rám! Gyere haza, kérlek.
- Most nem tudok, Oliviánál alszok pár napot. - ez volt a legjobb magyarázat. Olivia több kilométerre lakik tőlem, így az út is bele telik kis időbe. Szinte láttam a saját szemeimmel, ahogy anyu lehajtja a fejét és a földet nézi.
- Ohh... Értem. Gyere haza minél hamarabb! - kérlelt, majd le is tette a telefont. Szép elköszönés volt... A történtek ellenére még ígyis éreztem a bűntudatot, amit gyors elhesegettem. Végül sóhajtva kikerestem Olivia nevét is a névjegyzékben.

- Sajnálom - mondta Stefan, mire rá kaptam a tekintetem. Valóban látnk lehetett a sajnálatot a pillantásában.

- Hát.. Mi sem jobb annál, mint bezárva lenni két vámpírral - mondtam szarkasztikusan, majd felhívtam Oliviát is, aki szinte azonnal felvette.

- Szia Mary! Mi van veled? - köszöntött az egyik legjobb barátnőm.
- Sziaa! Hát az van most, hogy a bárban találkoztam egy jó képű fiatalemberrel és nála töltöm a következő pár napot. Jelenleg nem akarok haza menni, tudod miért... - utaltam az anyával történtekre.
- Helló! - szólt bele a telefonba Stefan, hogy bizonyítani tudja az említetteket.
- Ja, és azt mondtam anyunak, hogy nálad vagyok.
- Ajjajj, mindent értek! Nem gond, megoldom. Aztán jó szórakozást! - mondta, s szinte hallottam, ahogy vigyorog a telefon mögött.
- Köszi és meglesz!
- Na szia! Ja, és védekezzetek! - súgta a telefonba, mire akaratlanul is mosolyra húztam a számat, miközben megcsóváltam a fejem.
Ezzel véget is ért a hívásunk.

- Köszi! - néztem hálásan Stefanra, aki erre egy mosolyra húzta az ajkait.