Utolsó Mosolyod [Itachi oneshot] ✔

Meghasadt szív

Ez a fájdalom ismerős. Már megint..már megint elhittem, hogy megtudom menteni. Megmenteni egy szerettemet. Milyen hiszékeny vagyok, de az ember csak a saját kárán tanul, nincs igazam? Hatalmas romokban áll minden, de én pattanásig feszült idegekkel , minden külvilági tényezőt kizárva fókuszálok a két Uchiha testvérre. Vörös, átlátszó lángok. Itachi, csak nem...a susanoo. A narancssárga beütésű lángok körbeölelik a fiút, mint anya a gyermekét. Lassan lépked a teljesen leharcolt és ketségbeesett öccse felé. A fiú teljesen megtépázott ruhában, s mocskos arccal küzd a bátyja ellen, aki annyi éven át hazugságba taszítva, erősítette, s elfogadta, hogy megbecsülés helyett megvetést kap és szeret helyett gyűlöletet. Az idősebbik egy adag vért felköhög, de folytatja az útját, majd el is éri....Megbökve Sasuke homlokát mosolyodik el, majd a szürkehályogos szemeit az élet elhagyta, s a fiú mosolyogva zuhan öccse lábai elé, mintha csak egy teszten ment volna át a fiatal. A susanoo fájdalmasat kiáltva hal el, folyamatosan leépülve, mígnem teljesen eltűnik. Sasuke lesokkolódva néz maga elé, s miután realizálta bátyja elvesztését, semleges szemekkel nézett az esős tájra. Ezek Itachi könnyei. A fiatal fiú kimerültségében a földre zuhan bátya mellé, majd elájul.

A romok alól felkelve indulok meg szerelmem felé, s csak reménykedni tudok, hogy akár csak a legkisebb szívverést is, de megtaláljam. Leguggolok az idősebb mellé, majd megfogom a kezét, s megnézem sebeit. Várok...hátha akár csak rám pillant, de nem. Felé hajolok és újra csak bámulom hófehér arcát, amit elhagyott az élet, de én még mindig tudok reménykedni, szürke színű szemeit, melyek valószínűleg már nem láttak, elnyíló ajkait, amik többé nem fognak csókolni, sebes kezeit, amelyek régebben szorosan, s büszkén tartották az enyémet, de most csak én szorítom őket.

-Itachi! Isten áldjon meg! -Üvöltök a képébe, de csak ugyan az az üres tekintet bámul vissza a szemeimbe. -Nincs...idő most viccelődni. -Elhaló hangommal küszködve hajtottam a fejemet a mellkasára, ahol semmilyen életjelet nem tapasztalva, ütöttem a földbe.

A fejemet elhúztam a mellkasáról, majd a homlokomat az aszfalton húzva, rogytam le teljesen guggolásomból, majd a lábamon ülve kezdtem megemelni a nyakamat. Az égre fordítottam a fejemet, de a szemem csukva volt, minden emléket a szemem elé játszva, hogy még inkább fájjon. A mellkasom nehezebb lett, a szám megremegett, a homlokomon a bőr összehúzódott, az orromat felhúztam és a szemembe egy esőcsepp esett, mikor kinyitottam annak világát. Az a kis esőcsepp a szememsarkába gyűlt, s az arcomon végig szántva, egészen a nyakam végéig vándorolt ahol egy másik társa eltalálta és együtt a ruhámba ivódtak. Hirtelen egy másik csepp is lefolyt az arcomon, de az már nem a felsőbb istenek könnye volt, hanem a sajátom. Követte egy következő, ami a gondolataimat jelképezte, így tiszta lett az elmém. Aztán jött a harmadik, ami a lelkem bűneit jelképezte, így azt is lemosta ez a csepp. Újabb csepp szántotta az arcomon lévő sebeket, ami a kezemet jelképezte, amihez sok emberi vér tapad, azt is megtisztították az isteni könnyek. De ezután hiába követték egymást a könnyeim, a szívemből nem mostak ki semmilyen érzelmet. Lehetelen volt, hisz ha a szív valamit elhatároz azt megvalósítja, nem így van a történetekben? De, nekem majd megszakad a szívem, ahogy rápillantok a szerelmem semmit mondó arcára, elkap egy fuvallat ami fölhöz ver, s mintha nevetve tovább is suhanna. Az arcomat oldalra fordítom, Itachi arca velem párhuzamosan fekszik, s tekint az égre, ahova ment. Hiába halott, az arcán van a megnyugvás, amelynek örülnöm kéne, de hiába álltatom magamat, a legkevésbé sem örülök neki. Még nem szabadna nyugodnod, rám...rám nem is gondoltál, miért hagytál itt? Aztán rájöttem, hogy az a világ megváltó nyugalom az öccse miatt volt. Nyugodt, hogy megtudja védeni magát, hogy erőssé vált, hogy őt felül múlja.
A fiatalabbik arcához nyúltam, ami még meleg volt. Hála az égnek, legalább ő...Viszont ha az esőn hagyom, akkor kihül. A vállammal támaszottam meg a karját, mire ébredezni kezdett.