Később találkozunk!

Búcsú, de nem örökre

Sakura

Hazafelé tartok a Hokage irodájából. Hosszú és fárasztó küldetéseken vagyunk túl. Ott volt az az ügy a Holdon Toneri elborult rögeszméjével, ami Narutonak és Hinatának hála nem zárult le egy világméretű katasztrófával.
Aztán Kido árulása és őrült terve , amit végül sikerült valahogy megoldanom. Szóval sok minden történt.
De mióta elhagytuk Homokrejteket folyton Ő jár a fejemben. Csak pár percre láttam. Csak egy pillanat volt az egész, mégis remény fogott el.
Aztán az egész szerte foszlott, mert nem volt valóságos. Nem lehetett az.
Szinte minden nap gondolok rá. Az üzenetei, amiket küld táplálják azt az apró reményforrást, ami még bennem él.
Amikor felérek a lakásomba és becsukom az ajtót háttal neki esek.
Talán hazudhatnék magamnak, de nem igazán megy.
Egyedül érzem magam, bár a barátaim boldogsága napközben feltölt, minden nap kiüresedve jövök haza. Az üres lakásba.
Naruto és Hinata, Ino és Sai, Temari és Shikamaru mind egymásra találtak.
Úgy tűnt én vagyok az egyetlen szerencsétlen, aki magányra kárhoztatott. A folytonos önsajnálatba süppedés közepette persze rájövök, hogy ebbe is én kényszerítettem magam. Sőt boldogan sétáltam bele, és választottam ezt az utat.
De megígérte, hogy visszajön és beszélünk.
Azóta már hosszú idő telt el.
Túl hosszú, hogy az a védő bástya, amit a bizalmam és hitem köré húztam megrepedezzen.
Szánalmas vagyok.
A könnyeimet nyelem, és halkan kinevetem magam a néma lakásban, amikor szellő csapja meg a nedves arcom.
A szobám felé pillantok, aminek az ajtaja nyitva áll.
De legutóbb becsukva hagytam.
Letörlöm az arcom a zöld pulcsim ujjával, majd halkan az ajtóig sétálok és az ajtóféfának lapulok.
Előveszek egy kunait.
Oké.

Háromra.

Egy. Belépek és eldobom a kunait a nyitott, tolóajtós erkélyajtó felé, amin most a szél lustán meglebbenti a hosszú, fehér függyönyöket.

Kettő. A kunai lepattan egy megvillanó katanáról.

Három...
- Sakura.
Döbbenten figyelem a holdfényben fürdő alakot, aztán egy lépést hátrálok az ajtóig. Kissé összevonja a szemöldökét a reakciómat látva, ezért a katanáját a tokjába csúsztatja és neki támasztja a komódom melletti üres falrésznek.
Talán azt hiszi félek tőle?
- Te... itt vagy - nyögöm ki akadozva, mert a szívem majd kiugrik a helyéről. A szemei az arcomra tapadnak, és a tekintetén átsuhan valami. Azt mondanám képzelődöm, de a pillantása lágyabb lesz és tesz felém egy lépést.
Remegve, de kissé összeszedem magam.
- Mikor jöttél vissza a faluba? - kérdezem két szuszogás között, miközben szemeim végig járják ismerős arcát, amit megnőtt fekete haja keretbe foglal. Szokatlan barna utazó köpenyt visel.
A kérdésem hallatán elkapja a tekintetét és körbehordozza a szobán. Zavartan toporgok egyik lábamról a másikra.
Amikor észre veszi a régi hetes csapatot ábrázoló képet halvány mosoly jelenik meg az ajkán és a képkeretet megérintve mondja.
- Beszélni akartam veled, mielőtt tovább állok.
Szinte alig merem elhinni, hogy itt van, amikor elérnek hozzám a szavai.
- Elmész? - kérdem sután. - De hát, csak most jöttél!
Leteszi a képet és rám néz, miközben bólint.
- Nem maradhatok hosszú ideig a faluban. Azt hiszem sikerült pár ellenséget szereznem, amíg távol voltam Konohától.
A torkom össze szorul, a sírás újabb hulláma tör rám, de megemberelem magam. Nem törhetek össze előtte. Többé már nem.
- Értem - felelem csendesen. - Akkor a karod miatt jöttél?
Más nem jut az eszembe, miért jöhetett volna a lakásomra éjnek évadján.
Némán pillant végig rajtam, amitől zavarba jövök.
- Vagy Naruto...- folytatnám, de hirtelen előttem terem, és bennem reked a szó.
A megmaradt kezét óvatosan az arcomra csúsztatja. Érzem, hogy elpirulok.
Nyelek egyet.
- Sasuke - kun?
Szinte elmerülök a tekintetében, amikor megszólal.
- Búcsúzni jöttem. Tőled.
A szívem kihagy egy ütemet.
Tőlem?
Ekkor a felgyülemlő könnycseppek lefolynak az arcomon. Szemeivel követni kezdi az útvonalaikat, majd a hüvelykujjával letöröl pár cseppet.
- Sajnálom, Sakura.
- Mit sajnálsz? - kérdezem szipogva.
A testem ledermed a szívem pedig sokkot kap, amikor a homlokát az enyémnek támasztja.
- Hogy itt kell hagyjalak. - Nem szólok egy szót sem, ezért folytatja. - Nem tudom, mikor jövök vissza.
Az orrunk össze ér. Lehunyom a szemeimet és azt kívánom bár megállíthatnám ezt a pillanatot.
Alig tudom felfogni a szavait. Az arckifejezését.
De az érzések, amiket a szemei tükröznek felém...
Oldalra pillantok aztán vissza az arcára.
Szinte engedélykérőn néz a szemembe.
Aztán a fejét oldalra dönti és az ajkai az enyémre tapadnak.
Megremegek, mire a megmaradt karjával átöleli a derekamat és komótosan csókol tovább.
Nagyon sokszor, gyeremeteg fejjel elképzeltem már ezt a pillanatot.
De ez teljesen más volt.
Talán elsőre egy kicsit esetlen is.
De visszacsókolok, mire egy sóhaj hagyja el a száját.
A szívem hevesen ver, miközben a nyaka köré fonom a karjaimat, ő pedig beletúr rózsaszín tincseimbe.
Egy pillanatra elszakadunk egymástól és levegőt kapkodva meredünk egymásra.
Majdnem felnevetek, mikor meglátom ekete szemei  mennyire megbabonázva nézik az ajkaimat.
Amikor észre veszi, hogy lebukott, hevesebben ölel és újra birtokba veszi a számat.
Nem tiltakozom.
Percek telnek el így, mire abba hagyjuk, aztán csak ölelni vagyok képes.
Megmarkolja az oldalam, ezért enyhítek a szorításon és halkan felnevetek.
- Ne haragudj! - mondtam neki csendesen, majd egy picit eltávolodok tőle.
- Nincs miért bocsánatot kérned! - miközben beszél fel kell emelnem az állam, annyival magasabb, mint én.
Gyengéden homlokon puszil, mire még jobban elpirulok.
- Semmit sem változtál - szinte játékos megjegyzésére elmosolyodom.
- Hiányozni fogsz! - válaszolom, de a hangom elhal és megint a sírás kerülget.
Megragadja az állam és arra késztet, hogy a szemébe nézzek.
- Tudom. És mindent köszönök, Sakura!
Aprót bólintok, miközben végig simít az államon.
- Később találkozunk! - mosolyodik el egy pillanatra, majd egy füstfelső kíséretében eltűnik.
A hűlt helyét bámulva érintem meg az ajkaimat.
A szívem és az agyam még alig dolgozta fel a történteket, amikor az ablakhoz sietek.
A Hold teljes alkjában uralja az eget.
Én mégis az árnyékokat kémlelem.
Amikor megpillantom a tovatűnő alakját, érzem, hogy a remény újra belém költözik.
Elmosolyodom és neki támasztom a fejem az ablaknak.
- Várni foglak. Mindig.