A szemüveg

1

       Hosszúra nyúló folyosók, fehérre meszelt falak és mindent átható fertőtlenítőszag jellemezte a városi kórházat. A nővérek és orvosok a péntek hangulatának megkönnyebbülésével jártak-keltek a betegek szobái közt. Legtöbbjüknek fonendoszkóp lógott a nyakában és a vizsgálatok eredményeinek mappáit lapozgatták menet közben. A bemondó gépies hangja néha felszólított egy-egy főorvost az idegsebészeti osztályra, vagy éppen a műtőbe.

Ruben doktor frissen főtt, műanyagfedelű kávéjával foglalt helyet a szemészeti emelet ebédszünetre fenntartott kis helységében. Délelőtt tízkor kezdett és még volt fél órája az előkészületekre. Sötét hajú, enyhén borostás, kisportolt alkatú férfi volt, aki kollégái szemében a humor és a jószívűség mintaszobrát állította fel. Fehér köpenye és soha el nem tűnő mosolya igazán angyalian hatott a kórház nyomott komorságával szemben. A bejáratnál lévő asszisztenstől kapott aktát nyitotta fel és az első pácienséről kapott leleteket tanulmányozta. Olvasás közben belekortyolgatott italába. Míg a mai napra jelentkezők névsorát és adataik, betegségeik nyilatkozatát átfutja, pont kitöltötték volna az idejét. De egyáltalán nem sietett. Szerette megismerni azokat, akiken segíteni fog. Ha ismerős névre bukkant, mindig mosoly futott végig kedves arcán. Néha emlékképek villantak be lelki szemei elé, és egy pillanatra újra átélhette azt, amivel betegei most harcolnak. Számára kellemesek voltak ezek az emlékek, még akkor is, ha régen szenvedett miatta...

Szeme megakadt az első páciens utolsó előtti bekezdésén. Szemöldökét összehúzta és koncentrálva újraböngészte a sorokat. A mondatok szinte magukba szippantották a férfit, aki minden figyelmét a szövegre helyezte. A gondolatok szinte űrhajóként lőtték vissza a múltba.