ＴＨＥ ＳＰＡＲＫ ＯＦ ＨＯＰＥ ✧ ꜱᴛᴀʀ ᴡᴀʀꜱ

25

Idegen falak fogadtak. Az éles fényre megrebbentek pilláim, erős késztetést éreztem arra, hogy inkább a mélységben lebegést válasszam megint. Csakhogy valaki megpöckölte vállamat, ezért elevenen kaptam az alak felé előbb még ernyedt kezeimmel.

- Felébredt!

Be kellett fognom a fülem, ugyanis a kiabálástól zsongani kezdett a fejem és fülsiketítő sípolás tompította el hallásomat.

- Üdv újra itt!

Zuhantam. Ha nem kapaszkodom meg a matrac széleiben, élve nyelt volna el az alattam tátongó szakadék. Zihálva próbáltam megtartani magam, mire egy kéz vállaimnál fogva megragadott.

- Rey! - Rose hangja mindössze csak távoli visszhangnak tűnt és nem tudtam eldönteni, ez most valós-e, mint a sivatagi délibáb a szomjazónak.

Talpam alatt a Jakku pordzsungelének alig észrevehetően kitaposott ösvénye húzódott meg. Síri csönd uralkodott a városban, egy lélek sem járt a kietlen tájon. A kopott portékák és az eladásra szánt roncsok gazda nélkül árválkodtak a bódékon.

A szél hangot hozott magával. Egy sötét színű űrjáró bukkant fel a pasztell színekben játszó égbolton, pont olyan, mint...

Olyan lomhán tette le magát a homokban, mintha ő uralná az egész bolygót. Kijárata ugyan lassan, de felfedte nekem a benne utazókat, akiket még évtizedek múltán is vonásról vonásra felismertem.

A szüleim.

Bizonytalan léptekkel indultam meg feléjük, mire ők mosolyogva intettek nekem.

- Eljöttetek értem - ezt inkább magamnak, mintsem nekik szántam, de meghallották.

De hiszen ők már nem élnek.

- Rey - anyám hangja könnyeket csalt a szemembe. Egy nappal sem tűnt korosabbnak, mint amikor elment. - Most figyelj rám nagyon, jó?

Két kis kezébe vette arcomat, és mint valami rendkívüli látványosságot, úgy csodált engem másodpercekig.

- Be kell teljesítened a sorsod. Nem hagyhatod őt magára - hangja elhalkult.

- De kit?

Most apám ölelt magához. Olyan idegen érzés volt ez, hogy egy pillanatra megmerevedtem. Ujjaim görcsösen kapaszkodtak törzsébe, mintha abban reménykednék, hogy ettől majd hozzánövök.

- Meg kell keresned a fiút - apám mély hangja zökkentett vissza előző gondolatmenetemhez, és akkor értelmet nyertek anyám szavai is.

- A sorsotok összekapcsolódik. Egymástól függtök - mondta anyám, én pedig rápillantottam.

- Hisz én megpróbáltam már - ahogy a szavak leperdültek ajkaimról, süllyedni kezdtem. A homok bekúszott kopott bőrcsizmámba, ruhám legapróbb redőibe, szinte bőröm alá ette magát. Mindent kitöltött. Sikítva rugdalóztam a pániktól, néztem a szüleim felszívódó alakját és próbáltam megemészteni a nekem mondottakat.

Mindez nem tartott sokáig. A Jakku pusztája úgy elmosódott előttem, mintha nem is lett volna.

Mennydörgés és szikrázó villámcsóvák izzottak amerre csak a szem ellát. Puha esőcseppek érintették bőrömet, akárcsak hó szállingózna. A csapadék által felvert föld illata keveredett az esőével. A térség ismerősnek látszott, azonban nem tudtam volna megmondani, hol vagyok.

Megreccsent mögöttem egy faág. Oda fordultam, de semmit sem találtam. Szaporázva lépteimet kerestem kiutat az erdő végtelenjéből, de az eső intenzitása és a sötét miatt aligha láttam valamit.

Néhány lépésnyire a fák sűrűjében egy alak rejtőzött.

Fénykardomért nyúltam volna, de az nem volt a helyén. Hát puszta kézzel kell szembenéznem vele, akárkiről is legyen szó.

Visszafojtott lélegzettel közelítettem meg őt, mintha szerepet cseréltünk volna. Az áldozat szemeli ki a vadat, és szerény lépéseivel szeretné bekebelezni. Olyan lassú mozdulatokkal csökkentettem a köztünk meghúzódó métereket, hogy azt már magam is kínzónak találtam. Ajkaimat egymáshoz préselve ugrottam elő a fák takarásából, de mintha számított volna rám, nagy lendületet véve megfordult. Szemei szikrákat hánytak felém, de volt amellett a sok harag mellett valami más is.

Aktivált pengéjű kardját maga elé tartva zihált, nézett, de nem cselekedett. És akkor rájöttem, miként is hozhatom vissza őt az életbe.