Kegyetlen szerető szív

4

~Madara szemszöge~
Egymás mellett haladtunk Konoha kihalt utcán, Katsumi hallgatag volt, akárcsak egész nap. Ezért én sem éreztem azt, hogy modnanom kellene valamit neki. Hiszen csak azért akartam elkísérni, hogy véletlenül se történjen meg vele az, ami legutóbb.

Amikor végre elvégeztem mindem mai teendőmet, elindultam haza. Megspóroltam magamnak a sétát és inkább a fákon ugrálva haladtam. De megtorpantam, amikor csupán a szemem sarkából megpillantottan a legirritálóbb személyt a világon, Senju Tobiramát. Tipikus lenéző vigyorával sétált oda egy lányhoz, aki lehajtott fejjel állta a tekintetét. Nagyon úgy nézett ki, mint aki legszívesebben elmenekülne. Megálltam, hogy figyelemmel kísérjem az eseményeket. Nem hallottam mit mondanak, de a lány pár pillanat múlva elszaladt. Amikor megláttam az Uchiha szimbólumot pólója hátán, akkor esett le a tantusz: ezt a lányt ismerem. Sosem voltam különösebben jóban vele, sőt, talán egész életében két szót váltott velem. Arra sem emlékszik nagy valószínűséggel, mert még kisgyerek volt, alig 5-6 éves. Azóta jócskán megváltozott, de arcának jellegzetes vonásai megmaradtak.
Nem tudom mit mondott neki az a balfasz Tobirama, de látszott rajta, hogy megijedt. Erős kényszert éreztem arra, hogy megfojtsam azt a seggfejet, csak azt nem értettem miért. Mármint örök ellenségek vagyunk, mióta megölte Izunát, de ez most valahogy más volt, mint eddig. Most kezem akaratom ellenére ökölbe szorult és tekintetem szinte lyukat égetett hátába, ahogy elsétált.
Leugrottam a kiürült utcára és abba az irányba bámultam, amerre a lány szaladt el. Lábam önmagától mozdult és megindultam a lány után. Két lépés után megráztam a fejem és hitetlenül felnevettem. A franc se akar utána menni, igazából nem érdekel mi van vele. Dehogyis, teljesen mindegy, hogy most épp mit csinál, hogy tényleg megijedt-e. Az se érdekel, ha egész életét rettegésben fogja élni ezért a lenéző pillantásért, amit a Senjutól kapott. Semmi közöm a lányhoz és teljes mértékben leszarom, hogy mi van most vele.
- De azért remélem jól van...- mondtam ki hangosan, majd ingerülten indultam haza.
Nem mindegy nekem, hogy jól van-e? Mégis mi volt ez a kirohanás az előbb? Olyan volt, mintha nem is én lettem volna.

- Madara-sama...- hallottam meg Katsumi csendes hangját, ami visszazökkentett a valóságba.
- Igen?
- Miért kísért el?
- Mert ahhoz volt kedvem- válaszoltam gorombán.
Mégis mit mondhatnék erre? Még én magam sem tudom, miért sétálok most melletted, kiscsaj. De már alig vártam, hogy a házához érjünk és végre egyedül maradjak. Ő elköszönt tőlem, de én csak szó nélkül eltűntem onnan. Nem akartam semmit mondani neki, felesleges lett volna.

~Katsumi szemszöge~
Amikor becsuktam az ajtót, a hátamat nekitámasztva lecsúsztam a földig és térdeimre hajtottam a fejem. Miért kell mindig eljárjon a szám és hülyeségeket kérdeznem? Remélem nem haragszik rám már megint, hisz én csak kíváncsi voltam. Nem hittem volna, hogy ennyie kiakad, ha megkérdezem. Lassú léptekkel sétáltam be a szobába és ahogy bevettem az altatót bezuhantam az ágyba és elnyomott az álom.
Sikeresen túlélve az újabb rémálmokat, felkeltem reggel és késlekedés nélkül a konyhába indultam. Megittam egy kávét és gyorsan reggeliztem, majd a szekrényemhez rohantam. Véletlenül sem akartam elkésni, ezért pillanatok alatt felöltöztem és szinte futva indultam el. Gyors léptekkel haladtam a főépület felé, csak az utolsó 50 méterben lasítottam le. Beléptem az ajtón és azonnal szembetaláltam magam Senju Tobiramával. Meghajolva köszöntem neki, mire ő csak állam alá nyúlva felemelte a fejem, hogy tekintetét az enyémbe fúrhassa.
- Uchiha Madara- ejtette ki hatalmas gúnnyal a nevet- azt üzeni, hogy menj az irodájába. De szeretném, ha gyorsan végeznétek, segítened kell nekem- mondta folyamatosan a fekete szemeimbe bámulva, miközben egy világos hajtincsemet két ujja közé fogta és játékosan csavargatni kezdte.
- Igenis...- motyogtam zavartan kezére pillantva, ahogy a hajammal játszott.
A begöndörített tincs azonnal felvette a megszokott sima formáját, ahogy a Senju elengedte. Apró mosollyal a szája sarkában végigsimított arcom szélén, majd eltűnt az épületben. Magamhoz térve arra lettem figyelmes, hogy arcom lángvörös színben pompázik, ezért a szememet lesütve rohantam fel a lépcsőn. Hová lett az a kegyetlen és gúnyos tekintet, amivel ezelőtt méregetett? Miért öltött fel hirtelen egy pókerarcot, ami semmilyen érzelmet nem tükröz? Miért viselkedett velem... kedvesen?
Visszaemlékezve a tegnapi esetre kopogás nélkül léptem be a helyiségbe. Az asztalánál ülő Madara-sama csak egy pillantással nyugtázta az érkezésem és maga mellé intett. Odasétáltam és figyeltem, ahogy elkezd nekem magyarázni a mai feladataimról. Csak bólogatással feleltem a mondandójára és hozzáláttam a munkához. Egy pillanatig sem akarok a terhére lenni.
Délután, amikor sikeresen elvégeztem mindent, amit kért, kérdő tekintettel fordultam felé.
- Madara-sama...?
- Hm?- fel sem pillantott a dokumentumból, amit olvasgatott.
- Tobirama-sama azt mondta, hogy segítenem kell neki...
Ahogy ezt kiejtettem a számon, a kezében tartott papírt enyhén összegyűrte, miközben szemében az érzelmek feletti uralmat a gyűlölet vette át. Szabadon heverő keze ökölbe szorult és kishíján egy hatalmasat vágott az asztalra.
- Tobirama-sama- utánozta le a hangom némi gúnnyal a hangjában- oldja meg magának a gondjait.
- De...- kezdtem volna szabadkozni, de belém folytotta a szót.
- Ha kellesz neki, jöjjön ide személyesen. Addig nem mész sehová- jelentette ki olyan hangsúllyal, hogy eszemben sem volt feleselni neki.
Két dolog kezdett el motoszkálni a fejemben. Idegesített, hogy úgy kezel engem, mintha egy eszköz lennék. Egyáltalán nem úgy beszélt rólam, mint egy segédről, inkább mint valami robotról, aki csak azért van itt, hogy az ő sóhajait lesse. Hová tűnt a tegnap tapasztalt pillantnyi kedvessége? Már ha azt annak lehet nevezni... Egy kis ideig azt éreztem, hogy a kezdeti benyomásom ellenére kedves is tud lenni, amikor tegnap felajánlotta, hogy hazakísér. Ma pedig újra maga a ridegség és kegyetlenség.
A másik dolog, ami zavart, hogy miért nem akar elengedni Tobirama-samához? Vajon ők azok, akikről Hashirama-sama beszélt? Akik mindig késnek, hogy elkerüljék egymást, mert itálják a másikat? Egyre inkább kezdek biztos lenni ebben. De vajon honnan jön ez a gyűlölet a másik iránt? Miből fakad?
Pár perccel később egy monoton kopogás hallatszott az ajtón. Madara-sama már ennyiből megállapította, hogy ki érkezik hozzánk, ugyanis idegesen lecsapta a kezében heverő papírokat és forrongó tekintettel meredt az ajtóra. Amint megadta a kopogónak a belépést, az ajtó nyitódott és belépett rajta Tobirama-sama.