Erdő herceg

Hogy ki vagyok én?
Senki, s egyszerre mindenki.
Én vagyok a fa és a szikla,
A patak és a hegy mélyén rejtõzõ forrás.
Én vagyok a róka, a csendben szundító õz
És a milliónyi szorgos hangya,
Kiket talán észre sem veszel lenn az avarban.

Ott vagyok mindenhol, mégsem láthat senki sem,
Magányos napjaimat töltöm a zsibongó rengetegben,
Figyelve, tanítva és tanulva, mint egy gyermek, aki még tudatlan,
De tekintetében millió évnyi élet bújik meg csendben, titokban.

Én vagyok aki hûvös öleléssel temeti el azt ami halott,
S ad életét mindennek ami új és szép.
Egyszerre vagyok gyilkos és teremtõ,
Ki pusztítja mindazt ami neki kedves,
És ki féltõn óv minden madarat és egeret.
Nevemet súgja a szél, s engem hívnak a tücsök is,
Szomorú hegedû szavuk csal könnyet mindenki szemébe.

Ennek a világnak vagyok én a hercege,
Ki egyszerre szelíd mint az ártatlan õz gida,
S ki egyetlen neszre ugrik, támad
S harcol ha kell utolsó lélegzetéig.

Testet öltve róvom a köröket szeretett fáim tövében,
Hol mint egy madár, vagy farkas,
Vagy éppen valami más, valami idegen.
Hajam fekete, arcom holtfehér.
Testemet falevelek és gyökerek borítják,
Léptem nesztelenek, mintha nem is érinteném a földet.

Agancsos sisakomat arcom elé húzom,
S szemein át lesem a lombokon átszûrõdõ fényeket.
Mellkasom megemelkedik, átjárja testemet a hideg levegõ,
Az avar édes illata, és valami új... Valami ismeretlen.

Táncoló délibáb libben elõ a bokrok mögül,
Karcsú testét harmat lepel fedi,
Haja vörös, mint szeretett állatai vére.
Arca pirospozsgás, ajkai ravaszul mosolyra húzódnak.

Ki ez a teremtés? Még sose láttam ezelõtt...
Félnem kellene tõle, ettõl az angyali lénytõl,
De csak állok, s várok míg egyre csak közeledik felém.
Zöld szemeiben mintha magamat látnám,
Egy szebb jövõt, egy. Szép ígéretet.

Nyájasan mosolyog rám, s kezét nyújtja felém,
Bátorítón felkacag s játszani hív,
De mielõtt megérinthetném, elszalad.
Boldogan futok utána,
Nevetése betölti az erdõt,
Ami eddig szürke volt most ragyog és tündököl,
S a madarak is új erõre kapnak.
Hol eltûnik, hol elõ bújik,
Incselkedve kacag fel, de mielõtt elérném, újból eltûnik.

Hová lett? Tán elveszett? A föld nyelte volna el?
Hirtelen újra elõttem terem.
Mosolya édes, illata az orromba kúszik,
Lassan hajol egyre közelebb és még közelebb.
Szemeit behunyja, puha ajkai az enyémeket érintik.

Nagyot dobban a szívem,
S vele együtt az összes állaté ki bennem él.
Mind döbbenten mered maga elé,
Majd egyre bódultabbá válik,
Ahogy tudatosul bennem, ez nem álom.
Lehunyva szemem csókolok vissza,
Mire éles fájdalom hasít belém.
Varjak tucatjai rebbennek fel károgva,
Ahogy végig cikázik bennem a fájdalom.

Rémülten nézem, ahogy ez az angyalinak látszó,
Démoni teremtés markában tartja még dobogó szívemet...
Miért?
Villan át az agyamon

Remegve nézek a mellkasomon tátongó fekete lyukba,
Melybõl lassan csordogál sár szerû vérem.
A démon csak nevet,
Ajkaihoz emeli lüktetõ szívemet és bele mélyeszti tûhegyes agyarait.
Sikoltanék, ha lennének hangszálaim,
De csak némán tátom szét remegõ ajkaim.
Remegõ térdekkel rogyok az avarba,
Arcomra pánik ül, sisakom a porba hull.
Rémülten kúszok egyre hátrébb,
De õ csak nevet tovább,
Felém haladva válik az angyaliból szörnyeteg,
Kinek szeme fekete s vér folyik belõle.
Teste eltorzul, groteszk tartása akár a holtaké.
Lépte nyomán lángba borul minden,
Az állatok vagy halottak vagy fejvesztve menekülnek.

Egyik kezébe tört ránt, másikban szívemet szorongatja...
Itt a vég... De miért így? Mért kell rettegve meghalnom?

Még egy utolsó pillantás vet rám,
Majd pengéjét a szívembe mártja.
Hirtelen hasad szét a testem,
s megszûnök élõnek lenni.
Nem vagyok már semmi sem...

Nem vagyok erdõ, sem avar sem szarvas.
Nem vagyok már odvas tölgyfa, csak lángoló fatörzs,
Elpusztult vad és hamu.
Halott vagyok...
Minden halott, ami én voltam...
De talán mégsem...

A tûz lassan kialszik, a füst elszáll...
A földet hamu borítja,
Melybõl aztán új fák sarjadhatnak.
Tavasszal a vándormadaraim is hazatérnek,
S újra éneküktõl lesz hangos a rét.
Lelkem parányi darabkáiból egy új herceg születik majd,
Ki erõsebb lesz mint én valaha is voltam...

Na és te, démon? Elég erõs leszel, hogy újra megölj?