Váratlan Fordulat (Damon Salvatore ff.)

9. rész || Hazatérés

Marilyn szemszögéből

Megállás nélkül futottam a haza vezető úton. Nem tudtam, hogy Damon mikor ér utol, lehet csak így játszadozik velem. Hagyja, hogy fussak és aztán elkap. Egy macska-egér játékot űzne velem?
Rengeteget kellett mennem, szó szerint kifulladtam, mire haza értem. A szívem egész úton majd' kiugrott a helyéről a félelemtől, az oldalam pedig kegyetlenül szúrt. Végül, amikor kopogtatni kezdtem a bejárati ajtón, és léptek hangját hallottam, egy nagy kő esett le a szívemről.

- Jézusom, Marlie! - ugrott a nyakamba az anyukám, miután ajtót nyitott. A dolgok ellenére visszaöleltem, mivel szörnyen hiányoztak ezek a körülmények.
- Örülök, hogy haza jöttél!

- Én is! - mondtam alig hallhatóan, majd bementünk a házba. Fáradtan és megkönnyebbülten dőltem be a kanapéba, majd a plafon felé nézve meredtem a semmibe. Miért nem jött utánam?

- Ez kinek a pólója? - ült a lábamhoz anya, végig mérve engem.

- Ja, ez... - fogtam meg a még mindig rajtam lévő fekete, bő pólót. - Olivia adta. - A ruháimat persze a Salvatore házban hagytam, mivel az volt a legfontosabb, hogy haza jussak, bármi áron.

- Tudom, hogy nem szeretnéd megemlíteni a történteket, de muszáj megbeszélnük - utalt Josephre, a vőlegényére, akit én enyhén szólva is gyűlöltem. Próbált az apám helyére lépni és ez nekem nem nyerte el a tetszésemet, sőt, próbáltam megakadályozni is.

- Anyu, kérlek! - néztem rá könyörögve. - Beszéljük meg máskor - indultam fel a szobámba, hogy egy kis magányra leljek. A ház túlságosan csendes volt mióta apa elment, és ez csak fokozta a hiányát.

A szobámba lépve melegség árasztotta el az egész lényemet, annyira jól esett újra a régi körülményekben találnom magam. Hiányzott már ez az érzés, a hétköznapok... Mikor még nem léteztek vámpírok.
A gondolataim az ajtóm kopogása zavarta meg, amibe ösztönösen beleborzongtam. Egy pillanatra azt hittem, hogy Damon vagy Stefan nyit be.

- Nem kérsz enni? - nyitott be anyu, mire megkönnyebbülten sóhajtottam egyet.

- De, igen. Már farkas éhes vagyok - keltem ki az ágyból, majd anyu után indultam a konyhába.

[...]

Nem jött álom a szememre, az agyam folyamatosan kattogott gondolatok ezreitől, amitől nem bírtam aludni. Csak arra tudtam gondolni, hogy jól tettem-e azt, hogy haza jöttem. Lehet ott kellett volna maradnom és elfelejtenem a dolgokat?
Az igazság az, hogy nem akartam elfelejteni. Ha elfelejtem, sosem tudom meg, hogy apa egy olyan karkötőt adott, ami megvéd a vámpíroktól. Vajon tudott róluk?

Mint minden hétfőn, ma is iskolába kellett mennem, akármennyire nem volt kedvem hozzá. Nem hagyhattam ki, mivel a barátnőim is aggódnának, anyu meg sosem veszi be a kamu "beteg vagyok" sztorimat, főleg nem azok után, hogy egy barátnőmtől jöttem.

- Anya, kérlek bevinnél a suliba? - vártam az ajtóban készen állva. A történtek után nem akartam egyedül bemenni.

- Ma nem én viszlek be a suliba - állt elém anya, mélyen a szemembe nézve. Kérlek, mondd, hogy nem az jön, amire gondolok!
- Joseph már kint vár a ház előtt, ő fog bevinni.

- Neeeem, ki van zárva! - ellenkeztem azonnal, persze mindhiába. Konkrét be lettem tuszkolva a kocsiba, a ráadás, hogy az anyós ülésre kellett ülnöm Joseph mellé. Ő örömmel üdvözölt, én viszont meg sem szólaltam.

- Hogy megy a suli? - hangja csak úgy csöpögött a mézesmázosságától. Rezzenéstelen arckifejezéssel néztem az útra, várva, hogy meglássam az iskolát és a barátnőimet, akik szokásosan a bejáratnál szoktak rám várni. Nem adtam be a derekam, Joseph viszont továbbra sem adta fel.

- Értem... Nem vagy társalgós kedvedben - mondta mosolyogva. Kérdőn néztem a mellettem vezető férfira, nem értettem, hogy ezen mi mosolyogni való van.
- Csak akarom, hogy tudd, hogy én szeretem az anyádat! És tudom, időbe telik, mire egy kamasz lány megszokja az új apukáját, de ez engem nem hátráltat meg. Csak idő kell - próbálkozott tovább. Szinte visszhangzott a fülemben az "új apukáját" szavak. Itt még az idő sem fog segíteni, sose fogom bírni őt, mert hiába volt kedves velem és anyával, rossz előérzetem volt. Tudtam a múltjáról, hogy mennnyi nővel volt, és ez nagyon piszkálta az orrom. Persze továbbra is tartottam a számat, egészen addig, amíg végre elértünk a sulihoz.

- Köszi! - csuktam be magam után az ajtót, majd a barátnőimhez futottam, akiket egy szoros öleléssel köszöntöttem.

- Joseph hozott el? - kérdezte Sarah.

- Igen - forgattam meg a szemeimet, miközben beléptünk az iskolába.

- Az szívás - mondta Olivia. - Na, ne beszéljünk arról az emberről! Most mesélj a pasiról! Milyen volt? - nézett rám csillogó szemekkel.

- Milyen pasi? - néztem rá értetlenkedve, majd egy pillanat múlva le is esett...

- Mi az, hogy milyen pasi? Ilyen rossz volt?

- Jaa, nem! Csak kicsit sűrű napom volt - álltunk meg a folyosón, Sarah és Olivia pedig kíváncsian vártak a mesémre.

- Tényleg, nekem miért nem szóltál? - kérdezte Sarah megjátszva a sértődöttet.

- Sűrgős volt, bocsánat! - magyarázkodtam. - Erről beszéljünk máskor, rendben?

- Jól van - egyeztek bele sóhajtva, miközben sokatmondóan összenéztek. Fáradtan kinyitottam a szekrényemet, nem volt semmi kedvem a mai naphoz. Sőt, a héthez sem. Éreztem, hogy nagyon hosszú és fárasztó lesz, az életem kerekestül felfordult az elmúlt időben.

- Nézzétek! Friss hús a láthatáron! - hallottam meg Olivia hangját mögülem.

- Méghozzá milyen helyesek! - ábrándozott Sarah, mire értetlenül fordultam meg, hogy rájuk láthassak. Tényleg el voltak ájulva, így azonnal arra néztem, amerre ők is. Nem hittem a szememnek! Stefan és Damon Salvatore egymás mellett, a suli folyosóján haladtak felénk. Vagy csak halucinálok a fáradtságtól?

- Jól látom? - kérdeztem alig hallhatóan, le sem véve a szemem róluk.

- Jól bizony! - lépett közelebb Olivia.

- Enyém a barna hajú! - mondta Sarah. Én viszont nem azzal voltam elfoglalva, hogy melyik legyen az enyém... Egyik sem!
Hogy kerültek ide?!