Illegal

Prológus

„Mert az ember már csak ilyen. Ha másban nem, legalább abban reménykedik, hogy valóban a remény hal meg utoljára."

A kocsik egymás után hajtanak át a célegyenesen, én pedig egyre idegesebb vagyok, amiért ő még mindig nem érkezett meg, holott elsőként kellett volna célba érnie, és ez egyre jobban kiakaszt és rám hozza a frászt. S ha ez nem lenne elég, a gondolataimat olyan szinten megmérgezik ezek az érzések, hogy nem tudok másra gondolni, minthogy valami történhetett vele, főleg az álmom után. Úgy érzem, mintha megint ott lennék, mintha semmit se fognék fel a körülöttem zajló dolgokból, mert a rémképek egymás után jelennek meg előttem, ezzel pedig összemossák a keskeny határt valóság és képzelet között.

Mintha újra a rémálomban lennék, amiből addig nem ébredhetek fel, míg nem találok rá Speed kocsijára, míg nem látom a szemem láttára meghalni. Tudom, morbidnak hangzik, de ezt egyszer már megálmodtam. Pont egy ugyanilyen versenyen voltam, Speedről még mindig semmi hír nem volt, aztán éles váltás, és egy lángokban álló kocsi mellett találtam magam. Sikítottam, de senki nem hallotta, kapálództam, mire ketten is lefogtak, hogy még véletlenül se rohanjak a tűzbe Speed után, de én csak küzdöttem ellenük, míg fel nem adtam, és zokogva a földre nem estem. Körülöttem mindenki azt mondta, hogy ott kell hagynunk, hogy nem rúghatjuk fel a szabályt, amit az ehhez hasonló esetekre találtak ki. Én pedig csak hevesen ráztam a fejem, és némán próbáltam őket meggyőzni arról, hogy nem hagyhatjuk ott a roncsok közt, hogy még segíthetünk rajta, de ez senkit sem érdekelt, csak a saját bőre, és hogy ne kapják el őket a rendőrök. Egyedül én basztam csak erre a hülye szabályra, és próbáltam őt megmenteni, de elkéstem. Végig kellett néznem, ahogy a tűz martalékává válik, míg végül nem marad belőle semmi más, csak hamu.

– Máshol jársz, Cassie – hallom meg Brynn hangját, mire feleszmélek a bambulásból, és mosolyt erőltetve az arcomra ránézek.

– Csak a versenyen gondolkoztam – mondom.

Nem is hazudtam neki erről, de a teljes igazságot sem mondtam el neki. Na, nem mintha nem bíznék benne, csak tudom, hogy azt mondaná, hogy túlaggódom az egészet, és Speednek semmi baja, mert ő Speed, a legyőzhetetlen.

– Ne is mond! Speed és a „mert neked puncid van" szabályai bekaphatják – fejezi ki nem tetszését Speed korábbi döntése kapcsán.

Nevetve megrázom a fejem.

– Csak félt ennyi az egész. – Ezzel lezártnak tekintem a beszélgetést, és nem kötöm az orrára, hogy Speed azért nem akarta, azért ellenezte annyira, hogy ma én is rajthoz álljak, mert ezt a pályát nem sikerült elsajátítanom. Állítása szerint több gyakorlásra van szükségem, és az épphogy megúsztam élve a próbakört ide édeskevés. Tény, hogy egyszer majdnem fejre állítottam a kocsit, de a fene se gondolta, hogy annyira éles lesz a kanyar, és nem negyvennel kéne bevenni. Ha meg annyira lelassítok, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, hogy kettesben kelljen kanyarodnom, akkor veszítek a lendületből, és mások könnyen megelőzhetnek, míg visszagyorsulok.

Brynn ezt úgy értelmezte, hogy Speed fél, hogy sebet ejtek az egóján, és elorozom előle a győzelmet, s majd azt kell másoktól hallgatnia, hogy legyőzte egy lány. Mintha ez olyan nagy tragédia lenne. Attól, hogy nincs farkam, nem születtem pasinak, és nem dugok meg minden mozgó dolgot, aminek legalább egy lyuka van, és nem flörtölök szemérmetlenül, attól még lehetek olyan jó – ha nem jobb is –, mint a vetélytársaim. Akik közül a legtöbben csak azért vesznek részt egy-egy futamon, hogy megmutassák milyen faszagyerekek, hogy villogjanak a játékukkal, és megpróbálják túlszárnyalni a másikét, akár a nagyra nőtt óvodások. Kié a nagyobb, kié a szebb, kié a gyorsabb, kinek volt meg több csaj, kinek nagyobb az izma, a farka. Nekik csak a hencegésről, a nagyzolásról szól az egész. Meg az adrenalinról.