Kávé Kétszemélyre

1. Bevezetés, amelyben majdnem felgyújtom a konyhát

Nem tudtam nem felkelni a konyhában lévő kávégép hangos kattogó darálására. Rettenetesen mérges voltam, mert majdnem egy órát alhatnék még, de valahol megnyugtatott a kávé illat, ami próbált beszökni szobámba.

– Készen állsz a mai napra? – vigyorgott rám kajánul édesanyám, közben kedvenc bögréjét fogta, amelyből gőz pamacsok törtek elő.

– Ilyesfajta költői kérdéseket meg sem hallgatok a kávém előtt.

– Csak nyugi! Hagytam neked is. – Biccentett a konyha sarkában ülő kis csoda gépre.

Így, hogy korán megkezdtem napomat, volt szabadidőm, még elkezdhetek készülődni, így gondoltam csinálok magamnak reggelit, és ha marad, majd elviszem magammal. És mivel pontosan ismerem szokásaimat, tudom hogy az utolsó pillanatban fogok felkelni az ágyamból, és futni fogok a suliba szinte minden nap, így legalább az első napom nyugton kezdődjön.

Kezdjük csak azzal, hogy nem vagyok az a konyhatündér típus, így ne valamilyen hatfogásos étekre tessék itt gondolni főzés alatt, így voksomat a bundáskenyér mellett tettem le, „azt úgy sem lehet elrontani" alapon. Hozzávalókat is láttam a konyhában, így kis időn belül hozzáfogtam a képzeletemben látott aranybarnára sült csodákhoz.

10 perc után valahogy már nem voltak elvárásaim, de étvágyam se. És nem azért ment el, mert beteljesültek volna eme vágyaim, hanem rossz volt ránézni a szenesre égetett kenyérre. Nagy szerencsémre édesanyám már nem látta azt a káoszt, melyet negyed óra leforgása alatt okozni tudtam a lakás ezen felében, de jobb is.

Ketten élünk ebben a szerény lakásban a város közepén, a közelben nincs nagyon más rokon, vagy családtag. Ő van nekem egyedül.

Féltem. Bevallom, nagyon. Ahogy sétáltam a buszmegállóba, elkaptak a szorongást keltő gondolatok. Gyomromat kezdte összehúzni a stressz. Attól is, hogy ez az érzés mindennapossá válik, majd...

– Alexander! – Csapott hátamra Viktória, aminek hatására éreztem hogy szívem kihagyott egy ütemet. – Nem is vagyok meglepve, hogy a nyári incidens után nem akarsz többé bringára szállni! – követte ezt a tőle megszokott nevetés, amelyben a humor, gúny, és az együttérzés is érződött. Már a nevetése is arra utal, milyen komplex személyiségről is beszélünk.

– Arról inkább ne is beszéljünk! Már olyan régóta nem jutott eszembe... De várjunk, ennyire késésben lennék? Sosem hagyod el a házadat az órák előtt 20 perccel... – Próbáltam visszavágni.

– Hahaha, nagyon vicces! Legalább az első napomon nem szeretnék elkésni. – Igen, Viki mától hivatalosan is osztálytársam lett. Nyáron döntötte el, hogy nem bírja tovább abban az "apáca képző" iskolában. – Egyébként én is furcsállom, hogy nem buszozol.

– Ez lett volna a terv, de hidd el, nem is bánom, jobb veled egy 15 perces sétát tenni, mint a buszsofőr vezetésben lévő tudatlansága miatt napi háromszor felhajtani a padkára, biciklisek életét veszélyeztetni, és ki sem hagyhatnám az éles fékezéseket, mikor a leghátsó ülésekből az öledbe hullik a szomszéd Rózsika néni, banyatankjával együtt. Szóval jó lesz ez így.

Nagyon jót beszélgettem Vikivel, nem is tűnt olyan hosszúnak az út vele. Hatalmas nevetéseinket többször lenéző tekintetek kísérték, a kedvencem az volt, mikor az egyik 70-es éveiben járható férfi nagyon nézett minket, Viki pedig csak ennyit vágott rá:

– Kér egy fotót, vagy mi van?

Ennyire kellemetlenül talán még sosem éreztem magam, pedig elég gyakran kerülök kínos szituációkba, de valahogy ez teljesen más volt, izgalmasnak véltem a kialakult helyzetet, de persze a vérben forgó szemeivel együtt.

Az iskolába az órák kezdete előtt 10 perccel értünk be. Két hatalmas épülete van, a mi osztálytermünk - ahol egyébként sose szoktunk lenni a szaktantermi rendszer miatt -, szinte a legmesszebb van. Sokan bent ültek már, a kilencven százalékukat június óta nem is láttam, maximum ha az utcán összefutottunk, és jobb esetben visszaköszöntek.

– Sziasztok... – Próbáltam köszönni, bár legtöbben rám se néztek, de lehet ez lesz a legjobb. Próbáltam minél előbb egy szabad helyet keresni, elbújni.

– Seggfejek! – ugrott meg Viki hangtónusa. – Köszöntek nektek, nem vettétek észre? – Erre már mindenki felemelte a fejét, és némán, egyesek ijedten néztek maguk elé.

De válasz nem jött.

De ami azt illeti, én ennek nagyon örülök. Nem akartam már ekkora figyelmet kapni az első alkalommal...

– Most komolyan?! – Próbáltam minél halkabban odasúgni, amennyire csak tudtam, de a dühöm mértéke miatt ez nem úgy valósult meg, ahogy azt akartam.

– Csak azt szeretném, hogy ne nézzenek olyan hulladéknak – legyintett egyet a kezével – az egyébként is, az én feladatom. De bemutatkozásnak megfelelő volt, nemde? – Nevetett.

10 perccel becsengő után belibbent a tanterembe a milf osztályfőnökünk. Egy szőke, vékony nőt képzeljetek el botoxos arccal, akit mintha egy ZS-minőségű pornóvideóból szakasztottak volna, egyedül öltözködésében nem nyilvánult meg ez. De egyébként egy kedves személy, én kifejezetten szeretem, bár a feladatait nem éppen tudja ellátni.

– Mindenkit olyan jó viszontlátni, így egy nyár távlatából! – pattant fel félig a tanári asztalra, csak úgy, ahogy szokta –, Egy új iskolaévet kezdhetünk közösen el, tiszta lappal, új esélyekkel indulhat mindenki. De nem csak ez változott, hanem a létszámunk is. Köszöntsétek új tagunkat, Besze Viktóriát. Szeretnél bemutatkozni az osztályodnak? – mosolygott padtársam felé a tanárnő.

Másodperc töredéke alatt elmondtam egy imát, hogy csak azt ne.

– Jaj, tanárnő, erre igazán semmi szükség. Már bemutatkoztam, ahogy beléptem – és jött a szokásos mosoly, amelytől majd megtört lelkek sora fogja összefosni magát.

– Biztos? Nem nagyon készültem mással...

–Tuti. Abból már mindent el tudnak dönteni velem kapcsolatban – fordult hátra, ránézve a riadt szemekre.

Ez az év haláli lesz. Szó szerint.