Senjuk 🌹 (Uchihák II. fejezet)

35.

- Te jó ég, Kim! El sem hiszed mennyire aggódtam érted! Mi történt veled? Hová tűntél el évekre, talán bántottak? Annyira aggódott érted mindenki, el sem tudtuk képzelni, hogy mi történt veled! Már azt hittem megöltek- hadarta Olivia, miközben próbálta visszafolytani a sírását.
- Nincs semmi bajom- nyugtattam meg kábán.
Nem igazán tudtam, hogy mit kellene most csinálnom. A velem érekzők falfehér arccal figyelték a jelenetet, attól tartva, hogy lelepleződünk.
- Azonnal fel kell hívnom a nevelőanyádat- vette elő telefonját a zsebéből, mire gyorsan megfogtam a kezét.
- Ne! Azt nem szabad!
- Mi? Miért nem? Amúgy kik ezek a fura alakok?- pillantott a mögöttem lévő társaságra.
- A francba...- motyogta az apám.
- Eléggé hosszú történet- húztam el a szám, majd mélyen a szemébe néztem.- Meg kell ígérned nekem valamit!
- Mit?- kérdezte meglepetten.
- Senkinek nem mesélhetsz arról, hogy találkoztál velem. Nem mondhatom el, hogy miért, de titokban kell tartanod, hogy itt voltam! Többet úgysem találkozhatunk- mondtam keserű mosollyal.
Hiányzott már ez a lüke lány nagyon, de nem engedhettem, hogy elragadjanak az érzelmeim. Fontos, hogy az emberek ne jöjjenek rá a létezésünkre. Minél előbb el kell tűnnünk innen a Rinneganos taggal együtt.
- Ilyent nem kérhetsz tőlem!- hülledezett a lány.
- De muszáj! Kérlek ne mesélj senkinek erről a találkozásról, ez rettentően fontos lenne- néztem a szemébe könyörgő tekintettel.
- Jó, de... azt se tudom mi van veled...
- Ne aggódj, jó kezekben van- lépett mellén hirtelen az apám és átkarolta a válam.
- Ki maga?- vonta fel a szemöldökét Olivia furán méregetve a mellettem álló férfit.
- Az apám- néztem mélyen a szemébe.
- Mármint az igazi...?- tátotta el a száját, mire mosolyogva bólintottam.
- Ne mondj semmit a régi családomnak, jó? Többet úgyse láthatnak, így csak még rosszabb lenne nekik.
- Rendben, megígérem- sóhajtott fel.- De biztos rendben vagy?
- Hogyne, Tobirama vigyáz rám- vigyorodtam el, mire az apám mérgesen pillantott rám.
- Ezt direkt csinálod, ugye?!
- Még szép- nevettem fel, majd megöleltem Oliviát.- Nincs semmi bajom, sőt, életemben nem voltam ennyire boldog, mint most velük. Sajnálom, de többet nem láthatjuk egymást- súgtam a fülébe, hogy más ne hallja.
- Oké, valahogy megleszek. Bár nagyon zavaros ez az egész, de ha te kérsz rá, akkor megteszem- mosolyodott el halványan, majd rámutatott Tobiramára.- De remélem ő a pasid, a többiek elég furán néznek ki. Vele még úgy ahogy el tudnálak képzelni.
- Ezt eltaláltad- mosolyodott el Tobirama, a többiek pedig lesütöttek a szemüket.
- Kim...- sétált oda hozzám Naruto- mégis mi a furcsa bennem?
- Minden- vágta rá Olivia, majd még egyszer szorosan megölelt és elindult.- Örültem, idegen!- integetett mosolyogva.
Vigyorogva viszonoztam a gesztusát, majd folytattuk útunkat a Rinneganos tag felé.
- Egy pillanatra azt hittem tényleg lebukunk- sóhajtott fel Sasuke.
- Már minden oké, csak több ismerős emberrel tényleg ne találkozzak...- motyogtam, mire apámék felnevettek.
Nemsokára megpillantottuk a Rinneganos tagot egy parkban a földön fekve. Lehunyt szemmel pihengetett, miközben mi hangtalanul odasétáltunk hozzá és a Kamuival magunkkal együtt átvittem egy másik dimenzióba. Meglepetten ugrott talpra, amikor pedig meglátott ijedten kezdett sikítani.
- Ezt nem hiszem el, hogy találtatok rám?! Pedig mindent olyan jól kitaláltam!- kezdett hisztizni, mire egy határozott mozdulattal lecsaptam.
Ájultan terült el a földön, mire apám idegesen kezdte masszírozni a halántékát.
- Ekkora szerencsétlenséget...
- Mindegy, csak menjünk haza- motyogta Naruto.- Ekkora hűhó egy idiótáért...
Sasuke visszavitt mindannyiunkat a világunkba, mire azonnal Kakashihoz siettünk. A Rinneganost is magunkkal cipeltük.
- Izé... vele mi lett?- pillantott a kiütött alakra a Hokage.
- Egy kicsit kiütöttem- mosolyodtam el kínosan.
- Még mindig jobban járt, mintha én ütöttem volna le- motyogta az apám.
- Akkor többet nem kelt volna fel- tette hozzá Tobirama szórakozottan.- Tényleg olyan vagy, mint az apád...
- Már megint itt tartunk?- fordult felé mérgesen az apám.
Sóhajtva megragadtam a két veszekedőt és elindultam velük kifelé. Útban Izunáékhoz végig szócsatát vívtak, ameddig rájuk nem kiáltottam, hogy fogják már be. Behúzott nyakkal haladtak mellettem az út további részében. Izanamit tökéletesen egyszerre támadtuk le, amiből csapatos ölelés lett a végére. Az egész úgy nézett ki, hogy én átöleltem a lányomat, az apám és Tobirama pedig engem kétoldalról. Izuna és Hashirama pislogás nélkül meredtek ránk, majd az Uchiha megszólalt.
- Rád sem ismerek, bátyám...
- Kussolsz- szólt rá apám, majd elszedte tőlem Izanamit és átölelte.
A kislány átfonta kis karjait a nyaka körül, mire apám elmosolyodott. Én csak meghatódva néztem a jelenetet és kivételesen Tobiramának se volt megjegyzése számukra. Hátulról átölelte a derekam és vállamra támasztotta az állát, miközben apámékat figyelte. Ő pár perc után önként átadta Izanamit nekünk, méghozzá Tobiramának (!!!), mire értetlenül meredtem rá.
- Apa, jól vagy?- kérdeztem szórakozottan, miközben mind helyet foglaltunk.
- Hogyne...- mosolygott.- Kezdem megkedvelni a Senjut- gondolkozott el.
Izunáékkal kb úgy meredtünk rá, mintha ufó lenne. Tágra nyílt szemekkel figyeltem őt, miközben Tobirama csak halványan elmosolyodott.
- Én is kezdelek megkedvelni, Uchiha- pillantott apámra, ami végképp lesokkolt.
- Mi a szar?!- kérdezte Izuna tátott szájjal.
- Mi történt veletek?- hülledezett Hashirama.
- Ezt nem hiszem el...- motyogtam meglepetten.- Nem tudom honnan jött ez ilyen hirtelen, de örülök- mosolyodtam el végül.
- Én is- közölte apám és Tobirama egyszerre, majd egymásra nézve elnevették magukat.
- Na jó, nekem ez sok volt mára- dünnyögte Izuna.
- Menjünk haza- pattantam fel hirtelen.
- Máris?- kérdezte apám.
- Fáradt vagyok- vontam vállat és Tobiramáékat magam után húzva elindultam.
Hazafelé menet muszáj volt kifaggatnom az esetről.
- Mi volt ez a hirtelen jött kedvesség? Azt akarjátok, hogy agyvérzést kapjak?- kérdeztem szórakozottan.
- Miért? Komolyan kezdem megkedvelni- pillantott rám mosolyogva.
- Hűha...- motyogtam.- Nem ismerek rád. De örülök, hogy eljutottunk idáig.
- Én is hidd el. Legalább végre nem gondolja azt, hogy csak ki akarlak használni- sóhajtott fel.
Mosolyogva haladtam mellette hazafelé, miközben Izanami békésen elaludt az apja karjaiban.