A mentőölelés

Utálom a pénteket. A péntek az a nap, mikor minden munkából hazaeső ember betéved hozzánk, hogy igyon valamit. A legtöbbjük többet iszik, mint kellene, és messzebb megy, mint kellene.

Azt gondolják, hogy minden pultos vagy pincérnő azért van a kocsmákban, hogy őket szórakoztassák. Nem gondolnak bele, hogyha ilyen helyre szeretnének menni, akkor ott van a sztriptíz bár, és ne az én hátsómat kezdjék el taperolni.

Három éve dolgozom a Liba Sörözőben, de nem azért, mert ez álmaim állása. Csak ezt hozta az élet. Még a neve is nevetséges: Liba Söröző. Ha valaki nem az állatra asszociál, azt gondolhatja, hogy akik itt dolgoznak, olyanok, mint azok a lányok, akik mindenre kaphatóak. Merthogy biztos kis, buta libák. Hát, rohadtul nem vagyok az. De a munkatársamról már nem nyilatkozhatom. Linda pontosan beleillik a képbe annyi változással, hogy már nem egy mai csirke, vagy ha maradunk a sörözői morálnál, nem egy mai liba.

Ő már közelebb van az ötvenhez, mint a negyvenhez, de úgy öltözködik, mint egy húsz éves. Én ellenben közelebb vagyok a húszhoz, mint a harminchoz, de lassan úgy öltözködöm, mint egy negyven éves. A főnököm, Árpi mottója, hogy „Ki itt belépsz, megfiatalodsz." Szerintem a fiatalokkal fordítva működhet. A lényeg, hogy a részeg emberek legyenek bármilyen idősek, végül ugyanúgy tántorogva mennek haza.

– Ott van a kedvenc vendéged, Adrienn – mutat a sarokban levő box felé Linda.

– Remek, megint vigyorog – fintorgok.

– Tudod, hogy nem vihetem ki neki az italát, mert mindig téged akar. Balhét csap, ha én viszem.

– Tisztában vagyok vele – sandítok rá.

Veszek egy nagy levegőt, és elé sétálok, hogy felvegyem a rendelését, pedig nagyon jól tudom, hogy mit fog kérni. Szilvapálinkát és egy korsó sört, meg tesz egy ajánlatot, amit én udvariasan visszautasítok, de ha akadékoskodik, ledugom a tollamat a torkán.

– Mit hozhatok? – Nem mosolyogok, ennek a fickónak ez felhívás lenne.

– A szokásosat, cicám! – Cicád a jó édes... – Még mindig szingli vagy?

– Eddig sem voltam az.

– Pedig sosem látlak senkivel.

– Szerencsére a pasim – nyomom meg a szót – abba a kategóriába esik, aki elkerüli az ilyen helyeket.

– Akkor miért nem vitt már innen el téged, tubicám?

– Épp egy közös házra gyűjtünk, hogy utána összeházasodjunk, és lepotyogtassak vagy három gyereket.

– Miért van olyan érzésem, hogy hazudsz nekem? – hajol előrébb.

– Mert nem ez az első kocsma a mai nap folyamán, ahova betévedt, és nem lát az alkohol mámorító hatásától. – Ezzel megfordulok, és visszamegyek a pulthoz.

Mikor elindulok a megrendelésével, egy csapat férfi röhögve jön be az ajtón. Remek. Ismerem őket, a helyi sport nagy nevezetességei. Már csak ők hiányoztak a mai napból. Esküszöm, ha valamelyik megfogja a fenekem, fejbe verem a tálcával.

– Hé! – kiabál nekem az egyik. – Löttyints ide nekünk valami jó kis piát!

– Azonnal megyek! – szólok vissza.

Leteszem a kicsit sem kedvenc vendégem rendelését az asztalára. Rám vigyorog a megmaradt fogaival. Nem lehet nálam sokkal idősebb, de eléggé elhanyagolt a külseje. Raszta haja a válláig ér, látszik, hogy nem mosakodik, és a szaga sem kellemes.