A király táncosa (KageHina, yaoi) <befejezett>

36.rész ~ Tündérkeresztanya

Hinata szemszöge:

-Vissza akarok menni!

-Nemrég szöktettünk meg!

-De Tobio veszélyben van!

-Mégis milyen veszélyre gondolsz?

-Arra a vörös szemű banyára, aki rá akarja vetni magát a férjemre! Daichi engedj el! Engedj már el! -üvöltöm ahogy próbálok kiszabadulni a szorításából.

-Hinata fejezd be kérlek. Már ezt csinálod minden egyes áldott nap, mióta elhoztunk onnan.

-Ott kellett volna hagynotok!

-Shoyo, gyere ide! -paskolta meg a combját Sugawara, aki az ágyról nézte végig, ahogyan megpróbálok megint Kags után eredni.

-Gyere, gyere kicsi Shoyo! Gyere a mamához! -bánatos arcal kullogtam hozzá, majd az ölébe hajtva a fejem engedtem, hogy a vörös fürtjeimet birizgálja. Daichi csalódott arcal nézett senseire, aki elmosolyodva őt is magához intette.

-Gyere te is, te kis butus. Van itt hely mindkettőtöknek. Shoyo, nem szabad Kageyama után menned, várnunk kell amíg ő üzen nekünk. Amúgy is vigyáznunk kell a királyság jövőjére.

-Tudom -csücsörítettem mérgesen - de ez akkor is igazságtalanság! Oikawáék bezzeg elmehetnek az esküvőre!

-Mert te balhét csinálnál.

-Ezt úgy mondod Suga, mintha Oikawa nem csinálna soha bajt, bárhova is megy -nevetett Daichi.

-Már te is kezded? -borzolta össza a haját Sugawara.

-Oikawát amúgy sem lehet megakadályozni, hogy azt csinálja amit ő akar. Türelmesnek kell lennünk! Oh, jut eszembe, ma már meglocsoltad a növényt?

-Igeen, sensei mit gondolsz, mennyire vagyok felelőtlen?

-Nagyon! -vágta rá a másik kettő szinkronban.

-Neeem iiiis! Gonoszak vagytok! -sipítottam, majd csapkodva próbáltam Sugawara csikiző kezei elől menekülni.

Fáradtan dőltem el az ágyon, miután Daichiék végre abbahagyták a csiklandozásomat. Még szerencse, hogy elérkezett az uzsonna idő, különben belehaltam volna a nevetésbe. Ahogy pihegtem az ágyon, a szememmel a kicsiny növény sziulettjét figyeltem a falon.

A második nap, hogy kezd lemenni a nap és még mindig semmi hír Tobióról. Szeretetteljes pillantást vetettem a növénykére, melybe egy élet növekedik. A kettőnk gyereke.

-Az apjára fog ütni.

-Hmm, nem tudhatod, lehet, hogy rám fog hasonlítani.

-Csak a belső tulajdonságai. A külseje teljesen apja lesz. Bár, lesz néhány Kagsól örökölt tulajdonsága.

-Remélem lány lesz.

-Fiú lesz.

-Hmm, annak is fogok örülni. Azt mondod tiszta Tobió lesz?

-Akár a kicsinyített mása.

-Már most imádom -mosolyogtam rá a növényre.

-Várjunk csak, ha Daichiék kimentek, de ez biztos nem a növény hangja volt...akkor te ki vagy? -fordítottam a fejem lassan afelé az ember felé, akivel az előbb folytattam beszélgetést.

-És honnan tudod ennyire biztosra? -néztem a csillogó, aranysárga szemekbe.

-Oya, oya! Mert én ismerem a jövőt!

-Mindent tudsz a jövőről? -ültem fel izgatottan.

-Bizony, bizony. Mindent tudok kicsi Hinata -paskolta meg a fejem.

-Akkor...

-Nem, azt nem mondhatom el! -vágott a szavamba.

-De hát be se fejeztem a mondatot.

-Ismerem a jövőt, emlékszel?

Jaj, de buta vagyok! Elfelejtettem bemutatkozni!

Kotaro Bokuto vagyok! Hivatásos tündérkeresztanya!

-Aztaaa, te egy olyan igazi tündérkeresztanya vagy?

-Ühüm.

-Úúú de menő vagy!

-Köszönöm -ugrott nagyot örömében, hogy valaki megdicsérte. Az ugrás hatására ezüst haja majdnem a plafont is elérte, fehér utazó köpenye, pedig fellebbent, így láthatóvá vált az alatta lévő fekete ruhája. A köpeny alól álmosan mászott elő egy picike bagoly, és mérgesen megcsípve Bokuto ujját, adta tudtára, hogy haragszik az előbbi ébresztésért.

-Aú, Akashi, ez fájt! Nem kell mindig megcsípned -szomorodott el hirtelen Bokuto.

-Nézd Shoyo! Ő itt Akashi, az én kis baglyom! Mindenhova elkísér, ő az én társam! -nyújtotta felém tenyerén az aprócska állatot.

Finoman megsimogattam a fejét, amiért hálásan dörgölődzött a kezemhez.

-Akashiii, nekem sosem csinálsz ilyet! -nyafogott tovább Bokuto. Akashi mintha a szemét forgatta volna, de a tündér felvidítása érdekében csőrét a tenyeréhez érintette, mintegy puszi jeleként.

-Akashii! -sírt mostmár az örömkönnyektől Bokuto.

Akashi pedig az ágyra röppent mellém és szárnya alól egy levelet húzott elő. Igazából nem is volt levélnek mondható, inkább egy papír fecnire firkált üzenetre hasonlított.

"Folytatom a háborút, nem fogok megházasodni. Persze Oikawa jó nagy balhét kavart megint. Meg tudtam pár érdekes dolgot is. Sietek haza! "

Tobió siet haza! És nem lesz esküvő! Boldogan szorítottam magamhoz a cetlit, és felkapva a baglyot, Bokutóval örömtáncot jártam.

A cetlit a zsebembe süllyesztve rohantam Sugawaráékhoz elújságolni a nagy hírt. Mire vissza tértünk a szobába Bokutóéknak már híre-hamve sem volt. Egy újabb apró üzenet azonban mégis várt a párnán Kageyama írásával. Azonban a betűket, mintha vérrel írták volna, csupán egyetlen szó állt a papíron:

"Menekülj!"