Senjuk 🌹 (Uchihák II. fejezet)

36.

~7 hónap múlva~

Ma született meg második gyerekünk, Iwato. A nővér mosolyogva a kezembe adta, mire ezúttal hatalmas tapasztalattal a hátam mögött fogtam meg.
- Te jó ég, milyen apró vagy- motyogtam.
Annyira megszoktam már, hogy Izanami megnőtt, már 2 éves, így most fura a kezemben tartani ezt az apró kisfiút. A következő pillanatban apám és Tobirama berobbantak a szobába és mindketten odarohantak hozzám.
- Olyan ismerős ez a szituáció...- motyogtam, miközben átadtam Tobiramának Iwatot.
- Miért ő az első?- kérdezte apám sértődötten.
- Mert ő az apja- forgattam meg a szemeimet.- Amúgy igen apa, már jól vagyok...
- Jól van na, tudod, hogy szeretlek- vágta rá azonnal, miközben átölelt.
- Ilyenkor nem ismerek rád- jegyezte meg Tobirama szórakozottan.
- Lehet, hogy én vagyok a hírhedt Uchiha Madara, de elsősorban apa és nagyapa vagyok- közölte apám, miközben elkobozta a férjemtől Iwatot.
Nevetve álltam fel az ágyból és addig hisztiztem Tobiramának, ameddig fel nem vett a karjaiba. Apám kicsit furán meredt rám, mire hitetlenül megráztam a fejem.
- Most szültem egy gyereket, fáradt vagyok- jelentettem ki, mire Tobirama nevetve belepuszilt a hajamba.
Hazateleportált mindannyiunkat, ahol Izuna éppen Izanamit szórakoztatta. Ahogy a kislány meglátott minket, azonnal odafutott hozzánk és könyörgött, hogy vegyük fel. Nevetve felkaptam és nyomtam egy puszit a fejére, miközben Izanami az apám karjaiban pihenő Iwatot figyelte.
- Hogy érted el, hogy odaadják?- értetlenkedett Izuna, miközben odasétált apám mellé és a kisfiút kezdte bámulni.
- Nem kért engedélyt- motyogta Tobirama.
- Részletkérdés- legyintett apám.- Látod, milyen aranyos?
- Igen- lelkendezett Izuna.
Mi csak megrökönyödve figyeltük őket, mert bár nem ez az első alkalom, hogy a rettegett Uchiha fivérek egy gyereket babusgatnak, még mindig fura őket így látni. Egyik nap még megrémítenek egy seregnyi embert a puszta jelenlétükkel, másik nap pedig édesen gügyögnek a kisfiamnak. Hát... nem tudom ezt meg fogom-e szokni valaha. Tobirama a nappaliba vezetett és az ölébe ültetett, majd egy puszit nyomott a fejemre.
- Nekem is!- kérlelte az ölemben ülő Izanami, mire Tobirama mosolyogva adott neki is egy puszit.
Izanami ezzel már tökéletesen elégedett volt és a velünk szemben ülő apámékat kezdte szemlélni. Tekintete megakadt a kisfiún és értetlenül fordult felénk.
- Mama, ő ki?- kérdezte aranyosan.
- A kistesód- válaszoltam mosolyogva.
- Az enyém?- lepődött meg, majd mosolyra húzódott a szája.- Úgy, mint nagypapának Izuna?
- Igen, csak Iwato aranyosabb- vágta rá Tobirama.
- Senju!- szólt rá Izuna szikrákat szóró tekintettel.
- Miért? Igaza van- hűtötte le apám az öccsét, aki értetlenül bámult rá.
- Mostanában egyre többször értesz vele egyet, bátyám...
- Igazán? Fel se tűnt- füllentette az apám, miközben szája sarkában ott bújkált a mosoly.
- Papa...- fordult felé Izanami- akkor anya végre normális lesz?
- Hogy mi van?- tátottam el a számat.
- Szerinted ő nem vette észre a hangulatingadozásaidat?- pillantott rám Tobirama szórakozottan.
- Árulók...- néztem végig rajtuk szórakozottan, mire mindketten felnevettek.
Izanami engesztelésképpen egy puszit nyomott az arcomra, ami mosolygásra késztetett. Majd Tobirama is megcsókolt, amit azonnal viszonoztam. Azzal a szándékkal, hogy húzzuk egy kicsit apáék agyát nem váltunk el, ami azonnal szemet szúrt nekik.
- Na jól van, elég lesz- motyogta Izuna unottan, de természetesen meg se pattintottuk.- Halljátok?
- Ez nem igaz, pont eleget láttam!- mérgelődött apám is, de mi csak folytattuk a csókolózást.- Izanami, te mit szólsz ehhez?- pillantott a kislányra azt remélve, hogy az ő nyomására végre leállunk, de Izanami nem volt partner ebben.
- Cuki!- kiáltott fel lelkendezve, mire halkan felnevettem, de Tobirama megint ajkaimra tapadt.
- Ezt most azért csináljátok, hogy menjünk el, ugye?- találta ki apám a gondolatainkat.
- Meglehet- vetette oda Tobirama, majd ismét megcsókolt.
- Na jó, nyertetek- állt fel Izuna megelégelve a nyalakodásunkat és megindult kifelé.
- Ez szemét húzás volt- húzta össze résnyire a szemét apám, miközben Tobirama kezébe nyomta Iwatot.
Aztán sértődötten elindult ő is kifelé, mire nevetve után ordítottam.
- Szeretlek, apa!
Az ilyen kijelentéseim mindig meglágyítják a szívét, most is biztos voltam benne, hogy elmosolyodott. De Izanami szintén bekiáltott valamit.
- De papát jobban szereti!- mondta ki, mire a két Uchiha leesett állal fordult vissza az ajtóból.
- Ne dolgozz már össze a Senjuval- motyogta Izuna tátott szájjal.
- De ő a papám!- jelentette ki Izanami felhúzott orral és hozzábújt az apjához.
Valószínűleg csak én vettem észre, de ahogy apám végignézett rajtunk, egy mosoly kúszott a szájára. Tobirama Iwatot a kezében tartotta, én szorosan mellette ültem Izanamival az ölemben, aki hátradölt, hogy apja mellkasának dönthesse a fejét. Tudom, hogy soha nem vallaná be senkinek, de láttam rajta, hogy jól esik neki a látvány és meg is hatódott.
- Gyere Izuna, majd holnap még jövünk!- húzta ki az öccsét az ajtón, miközben intett nekünk egyet.
- Alig várom- dünnyögte Tobirama, majd átadta nekem Iwatot.
Ideje volt megetetni és lefektetni a kisfiút. Izanami végignézte, ahogy a karjaimbam elaltatom és kiságyába helyezem a tesóját, majd odahajolt Tobiramához és a fülébe súgott.
- Engem is így altatott el anya?
- Igen, vagy éppen én- mosolygott rá Tobirama, miközben összeborzolta a haját.
- És most nem tudsz úgy elaltatni, papa?- kérdezte aranyos mosolyával, aminek lehetetlen ellenállni.
Így természetesen Tobirama sem tudott nemet mondani neki és a kezében hordozva altatta el a lányunkat. Amikor Izanami elmerült az álmok világában, Tobirama lefektette és befeküdt mellém. Átölelte a derekam és magához húzva megcsókolt, amit azonnal viszonoztam, majd a mellkasára hajtva a fejem engem is elnyomott az álom.