Mézi, a kis méhecske

Novella

A szivárványkertet minden kisbogár és apró állat szerette, aki itt élt. A hatalmas barackfán pókok éltek kis lyukaikban és a hangyák is szorgosan végezték a mindennapi teendőjüket. Ez a fa volt minden apró kis teremtmény otthona. Nekik nem nagyon volt hova menniük, és soha nem is akartak. Mindenük megvolt. A nap szinte minden nap sütött, a gyümölcsök értek. Volt élelem és levegő, napfény és víz. Összedolgoztak, szeretetben, békességben éltek egymás mellett a különböző bogárcsaládok. Hangyáéknál hangyamama szerette és gondozta közel kétszár-ezer gyermekét, akik minden nap friss ebédre és bevetett ágyra tértek haza.
Pókéknál a pókapa volt a vezető személy. Ő tanította a kis pókokat hálót fonni és zsákmányt ejteni. A százlábúak egy nap ötszázszor mentek el a szomszédjaik mellett, hiszen olyan gyorsak voltak, mint a villám. A szitakötőcsalád nagy barátságban élt a szentjánosbogarakkal. A gyerekek együtt játszottak és a bogársuliba is vegyesen ültek  a diákok. Hangya a poloska mellett, pók a cserebogár mellett és így tovább.
Mivel ez a kert el volt zárva a civilizációtól, olyan volt mint egy édenkert, már nagyon, de nagyon sok éve.
A hatalmas barackfa tetején, távol a többi kisbogártól, élt a több száz tagú méhcsalád. A legfiatalabb Mézi, nem rég tanult meg repülni, a porzást pedig, az idei tavasszal tanítják meg neki az idősebbek. Már nagyon izgatott a kis méhfiú, hogy ő is képes legyen elődei nyomdokaiba lépni.
Már akkor, amikor megtanult beszélni, a tudtára adták a többiek, hogy nem mehet a többi bogár közelébe, csak a saját családjával mehet ki a levegőre, és csakis a saját méhkasából származó gyerekekkel játszhat.
Mézi azonban mégis más volt mint a többi méhgyerek.
Minden reggel az ablakban áldogálva ábrándozott arról, hogy együtt játszik a pókokkal, hangyákkal és a többi bogárgyerekkel.
Egyik reggel éppen könnyes szemekkel bámult ki a méhkas ablakán, mikor a megjelent mellette a méhkirálynő, megfogta a vállát és így szólt:
-Mézi. Te vagy a legérdekesebb tagja ennek a kasnak már hónapok óta. Mióta én királynő vagyok, nem találkoztam hozzád hasonlóval.
-Királynőm! -szólalt meg Mézi a vékony, zümmögő hangján. -Hogy lehet az, hogy a többi méh megszokta ezt az életet és nem akarja megcsodálni a világot más szemszögből?
-Azért, mert nekünk méheknek meg van a saját feladatunk. Együtt járunk ki a levegőre, együtt porzunk, és együtt készítjük a mézet. Mi, felnőtt méhet megtanítunk téged, hogyan őrizd a kast, hogy később te is taníthasd a kis méheket. Ez egy ilyen körforgás.
-De királynőm...-zümögte Mézi. -Én szeretnék játszani a kis pókokkal.
-El kell fogadnod Mézi, hogy nem szabad, mert ők nem szeretnek minket.
-Nem? -Mézi szemei könnyesek lettek. Nagyot csalódott.-Miért? -Mézike sírni kezdett.
-Mert félnek tőlünk. Kicsi vagy, ezt később akartuk elmondani. De úgy látom, téged jobb időben felkészíteni, nehogy elveszítsd az utadat.
-Miért félnek tőlünk? Ugyanolyan gyerek vagyok, mint a kis pókok és a kis hangyák.
-Nekünk van fullánkunk, amitől ők nagyon megilyednek. Azt hiszik, azzal bántjuk őket.
-De ha használom, elpusztulok.
-Tudd Mézi, egy kis bökéstől nem halsz meg, de nekik nagyon fáj.
-Soha nem tudnék ártani nekik. -szegény Mézike már nagyon keservesen sírt.
A méhkirálynő nagyon megsajnálta a síró Mézit, de nem engedett a szigorúságából.
-Ők ezt nem tudják. Mi már évezredek óta így élünk. Várjuk a tavaszt, a virágok nyílását. Együtt dolgozunk, hogy a méhkasunk még nagyon sokáig fent maradhasson. Ez a mi feladatunk Mézi. Ez a te feladatod is.
-Megértem királynőm. Köszönöm.
Mézi megtörölte szemeit ízelt lábaival, majd elsétált.
Reggel, mikor még alig kelt fel a nap, Mézi felpattant az ágyból, felvette a kis cipőjét és úgy döntött kirepül a méhkasból és meglátogatja a többi gyereket, akik már lent játszottak. Mikor leért a friss illatú fűbe, először boldogan beleszippantott a levegőbe, majd körülnézett.
Igen, már minden gyerek őt nézte, aki ott volt. Mézi félénken integetni kezdett.
-Sziasztok. Mézi vagyok. -zümmögte. Senki nem köszönt neki vissza. Volt, aki hátrálni kezdett. A tömegből jajveszékelések is hallatszódtak. "Nézd a fullánkját!" "Fúj, de csúnya, meg fog szúrni!"
Mézike megrémült.
-Nem bántalak titeket!
Közelebb lépett a tömeghez, akik azonban sikoltozva  szertefoszlottak.
Mézi csalódottan elejtett egy könnycseppet. A szíve darabogra tört, senki nem akart vele barátkozni. Mindenki félt tőle, mert fullánkja volt.
Mikor arrébb sétált, a nagy fűben találkozott egy másik csapattal. Éppen ugrálóköteleztek a hangyalányok a póklányok hálóival.
-Sziasztok. -Mézi félénken, de vidáman köszönt rájuk. Most senki nem ilyedt meg tőle. Az egyik hangyalány letette a hálót és elkezdett közeledni Mézi felé. Majd így szólt:
-Cinti vagyok, ők pedig a testvéreim és a szomszédaim.
-M-m-m Mézi vagyok. -dadogta szaggatott zümmögéssel Mézi. Nagyon jól esett neki a hangyalány közeledése, elkezdte látni a remény.
-Gyere ugrálj velünk. -utasította Cinti. Mézi boldogan csatlakozott a játékhoz. Ugráltak, vidám kacajog zengték be a levegőt. Mézi végre azt érezte ő is a többi bogár közé tartozik. Nagyon vidám volt velük és így akart játszani örökké. Egyszercsak megjelent a hangyamama.
-Gyerekek, gyertek be enni! - utasította a kis hangyákat.
Mézi boldogan nézte, ahogy a hangyák búcsúzkodta átölelik a póktársaikat. Ő is csatlakozni akart az ölelkezéshez. Ízelt lábai reszketni kezdtek. Hiszen, még sosem ölelte meg őt senki.
-Szia Mézi. -Cinti egészen közel ment hozzá, már majdnem összeértek, mikor Mézi hirtelen megrezzent és a fullánkjával hozzáért Cintihez. Cinti nagyon megilyedt és a többi kis hangya is. Mindenki sikoltozni kezdett.
-Ne haragudj Cinti nem akartalak bántani. - Mézi kesevesen sírni kezdett. Cintinek nagy fájdalma volt, csak sírt és szólni sem tudott.
Megjelent a hangyamama és ölébe vette a kislány, majd mérgesen Mézire nézett.
-Eredj haza innen. Nézd meg mit csináltál, te hasztalan! Nem vagy jó semmire, csak szúrkálni és ilyesztegetni tudsz a családoddal együtt.
-Nem szándékosan csináltam!
-Eredj! Mihaszna, jelentéktelen teremtés.
Mézi még keservesebben kezdett sírni. Kinyitotta pici szárnyait és felreppent. Útközben még visszhangzott füleiben a hangyamama bántó szavai. "Jelentéktelen, mihaszna teremtés, nem vagy jó semmire!"
Mikor felért a kasba, a királynő már az ablakban várta. Bátortalanul lépett mellé és sietett letörölni könnycseppjeit.
-Királynőm! -zümmögte a kis méhecske és enyhén meghajolt.
-Gyere közelebb Mézi és töröld meg a szemeidet!
-Bocsájts meg királynőm, amiért engedéj nélkül elhagytam a kast.
-Most legalább szembesültél vele, hogy bánnak velünk a többiek. Ezért nem akartunk a közelükbe engedni. -a királynő megsimogatta Mézi arcát.
-Miért mondták, hogy hasztalan vagyok?
-Most még. Minden kis méhecske így kezdni és sohasem szabad felednünk, honnan is indultunk. Mert ettől leszünk erősek. Mikor tavasszal megporozzuk a virágokat, ezáltal élelmet adunk a többi bogárnak és saját magunknak is. Nektárt gyűtünk, amiből finom mézet készítünk. Mi nem vagyunk hasztalanok kicsi Mézi. Nagyon sokat dolgozunk. Majd megtudod, ha nagy leszel.
-Igen királynőm.
-Menj vissza a többi méhfiúhoz és játszatok. Nemsokára készülünk a tavaszi munkához.
Mézi szomorúan és bánatosan tért vissza a szobájába. Nem tudta elfelejteni mi történt odalent, de a többieknek nem mesélt el belőle semmit sem.
Másnap reggel hatalmas riadóra ébredt a méhkas. Minden dolgozó méh, az idősek, fiatalok útra készen nyüzsögtek.
Mézi nagyon megilletődött, nem értette mi ez a nagy készülődés.
A királynő a trónján ült és várta, hogy mindenki elcsendesedjen.
-Egy kis figyelmet kérnék kedves zümmögő társaim. A hét folyamán szomorú dolognak jártunk a végére. A hely, ahol eddig éltünk, ez a hatalmas barackfa, ami otthont nyújtott szeretett kasunknak, nem biztonságos többé. A kasban hatalmas zümmögés vette kezdetét. Mézi összerezzent.
-Kérek minden méhet, hogy készüljön fel, mert hatalmas utazásnak nézünk elébe. Új otthont kell keresnünk, mert ez a fa elöregedett és már nem alkalas a gyümölcs termésre. Nem tudunk nektárt gyűjteni és mézet készíteni.
Mézi megrémült. Nem akart elmenni innen. Találkozni akart még Cintivel, aki nagyon hiányzott neki.
-Gyerünk társaim. Indulunk.
A királynő ezetésével minden méh kiszállt a kasból és hatalmas zümmögéssel indultak útnak.
Mézi megállt az ajtóban. Az egyik idősebb méh odalépett mellé és így szólt:
-Gyerünk Mézi. Itt már nem lesz élet.
-És mi lesz a többiekkel? Ez a fa az ő otthonuk is.
A kis méhe lenézett és látta, hogy minden család menekül. Nagy volt a ricsaj és a félelem minden felé.
-Ők is keresnek maguknak új otthont, ne félj!
-Hiszen ez az otthonunk. -Mézi ismételten sírni kezdett.
Az idős méh felszállt, Mézi pedig követte. Mikor már kiértek a fa lombja alól, Mézinek eszébe jutott Cinti. Nem akart így elmenni, hogy nem köszönt el tőle. Nem akart elmenni így, hogy nem ölelhette meg.
A méhcsapat elvonult, Mézi pedig lassan lemaradt tőlük. Visszament a kasba és megállt az ablak mellett.
-Nem akarok elmenni. -zümmögte halkan.
-Nem is kell elmenned. -suttogta egy lágy hang.
-Ki volt az? -Mézi ilyedten nézett maga köré.
-Csak én. Nézz ki az ablakon!
Mézi a hang utasítására lassan kidugta a fejét. Az egyik faág éppen feléje nyúlt.
-Te tudsz beszélni? -kérdezte Mézi.
-Persze, hogy tudok. Mindig hallgattalak titeket. Nekem most szükségem van rád. Ugye segítesz nekem és a többi bogárkának, hogy ne kelljen elhagyniuk az otthonukat?
-Én? Hogyan tudnék? Hiszen hasztalan vagyok.
-Sosem voltál az, kicsi Mézi. Hatalmas szíved van és te vagy a legkülönlegesebb az egész kasban, ezért is hallassz engem és ezért jöttél vissza.
Mézi szeme könnyes lett és boldog volt a barackfa szavaitól. Megérintette egyik vékony ágát, majd elmosolyodott.
-Mit tudnék tenni? Mit kell csinálnom?
-Meg kell poroznod a virágaimat, hogy finom gyümölcsöt tudjak teremni lakóimnak.
-Soha nem poroztam még. Egyedül kevés vagyok ennyi virághoz.
Mézi elbizonytalanodott. Kilépett a kasból és repkedni kezdett. Körbenézett. A hangyacsalád sebesen vonult el mellette. Megpillantotta Cintit, aki sírt, ahogy a többi hangya és pók is mögötte.
-Cinti! -kiáltott Mézi.
-Mézi!
A csorda megállt.
-Hová mentek?
-El kell költöznünk. A fa idén nem hoz termést. Minden bogár menekül. Nem lesz ellátás a télre.
Mézi szíve megremegett.
Tudta, ő az egyetlen aki segíteni tud.
A hangyamama lépett oda.
-Induljunk Cinti!
-Nem! -szólalt meg Mézi. -Én tudok segíteni. Mi porozzuk meg a virágot minden tavasszal, hogy a fának finom gyümölcse érjen. Az én családom dolgozik azért, hogy a fán legyen élet, és a sok bogárnak legyen élelme.
A hangyamama közelebb lépett és rámosolygott Mézire.
-Ez pontosan így van.
Mézi felreppent és vidáman rászállt az egyik rózsaszín virágra, ami ennek hatására vidáman kinyílt.
-Nézz csak oda! -szólalt meg a hangyamama. -Mind csukott szemmel éltünk, nem vettük észre a munkájukat. Nem figyeltünk rájuk elég jól. Bizony ők azok a kis lények akik keményen dolgoznak minden nap azért, hogy mi élhessünk.
-Anya, akkor mi hálával tartozunk neki. -szólt Cinti.
A hangyamama könnyes szemmel mosolygott.
Mézi szorgalmasan dolgozott, a fa lakói pedig vidáman tapsoltak neki. A kis méhecske szíve megtellt boldogsággal. Fáradt volt, mire valamennyi virággal végzett, de elágedetten és büszkén szállt le a többiek közé. Mindenki tapsolt, a hangyagyerekek és pókok Mézi köré gyűltek.
Cinti, szorosan magához ölelte Mézit, utána pedig a többiek is csatlakoztak. Mézi szíve megtellt szeretettel.
És így ölelték egymást még nagyon sokáig anélkül, hogy féltek volna a kis méhecskétől.