Kegyetlen szerető szív

16

Egész éjjel sietős léptekkel haladtam előre a sötétben, minél messzebb akartam kerülni Konohától, mire eljön a reggel. Minden apró neszre összerezzentem és kezdtem paranoiássá válni, folyamatosan úgy éreztem, hogy valaki figyel, de csak mentem a megadott útvonalon. Akárhányszor megfordult a fejemben a gondolat, hogy "minden olyan ijesztő itt, vissza kellene mennem", egyből emlékeztettem magam, hogy miért is indultam el. És amint Madarára gondoltam, az együtt töltött percekre, amelyeknek emléke mélyen beégett az agyamba, máris megteltem akaraterővel. De ennek ellenére veszély leselkedett rám mindenfelőlről, hiszen már nem Konoha határain belül voltam.
Délelőtt muszáj volt megállnom pihenni, így lehuppantam egy fa tövébe és miközben kifújtam magam, ittam egy kis vizet. Aztán felálltam és minden erőmet összeszedve folytattam az útam. Délutánra egy kopár vidékhez értem, a föld tele volt kisebb-nagyobb gödrökkel, s csak pár megmaradt fatörzsdarab látszott. A hülye is meg tudná mondani, hogy itt nemrég háború dúlt. Ennek tudatában elkezdtem gyorsabban lépkedni és remegő kezekkel tartottam magam előtt a nyúzott térképet. Nemsokára beértem egy erdőbe és az egyetlen apró ösvényen haladtam, amikor meghallottam egy fura zajt. Odakaptam a fejem és három shinobi lépett elő a bokrok közül, majd elállta az útam.
- Mit keres egy ilyen szép hölgy a semmi közepén?- kérdezte az egyikük fennszóval.- Talán álruhás ninja vagy?
- Nem vagyok shinobi, nem tudok harcolni- mondtam halkan és félve.
Bár ezt talán kár volt elmondani nekik. Az egyik tag megfordult és el akart menni, amikor egy másik visszarántotta.
- Nekem akkor sem tetszik, hogy valaki itt mászkál. Ez már a mi területünk!
- Csak átutazóban vagyok- vágtam rá.
- Hagyd már, van jobb dolgunk is- fordult morcosan az akadékoskodóhoz a társa.
- Azonnal megyek, csak ezt elintézem- indult meg felém az ujjait ropogtatva, mire ijedten hátráltam pár lépést.
- Mit csinálsz?!
- Csak egy egyszerű lány, mit tudna itt csinálni?- akadt ki a másik két alak.
- Mi van, ha az ellenséghez tartozik? Arról volt szó, hogy senkit se hagyunk életben- pillantott hátra a válla fölött a felém igyekvő férfi.- Legyen az sérült, harcképtelen, egy védtelen lány vagy akár egy újszülött csecsemő- sorolta széles vigyorral a tag, majd hatalmas gyorsasággal nekem ugrott és kardját belémszúrta.
A fájdalom hatására azonnal összecsuklott a lábam és minden erőm elhagyott. A három alak felszívódott, én pedig sebemre tapasztottam a kezem, ami pillanatok alatt csupa vér lett, miközben iszonyatos kínokat éltem át. Magam elé tartottam remegő, vértől ázott kezem, majd szemeim lassan lecsukódtak és magába szippantott a sötétség.

Lassan nyitogattam szemeimet, mert bántotta a fény. Amikor sikerült végrehajtanom a műveletet, feltérképeztem a helyzetem. Egy faházban voltam, a földre elhelyezett matracon feküdtem egy ronggyal a fejemen, szorosan betakarva. Aztán belépett a házba egy középkorú férfi és odasétált hozzám.
- Jobban érzed magad?- térdelt le mellém.
- Azt hiszem- motyogtam rekedtes hangon, miközben óvatosan felültem.- Hogy kerültem ide?
- Az erdőben találtam rád, amikor tüzifát gyűjtöttem, ezért idehoztalak. Elég súlyos volt a sebed, de sikerült megfelelően ellátnom. Nagy szerencséd van, hogy orvosi ninja voltam egykor- mosolygott rám kedvesen.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életem, nagyon hálás vagyok- pillantottam fel rá ragyogó szemekkel.- De tovább is kell mennem...
- Valami céllal indultál útnak, igaz? Hanem nem jöttél volna ilyen veszélyes vidékre.
- Igen, egy fontos célom van- komolyodtam el.- Meg kell találnom valakit és vissza kell vinnem a falumba. Vagy legalább... rá kell vennem, hogy hadd maradhassak mellette. Meddig voltam eszméletlen?
- Két napig. De még mindig nem ajánlatos felkelned. Pihenned kellene egy kicsit- tanácsolta.- Szívesen maradhatsz nálam.
- Köszönöm, de nincs vesztegetni való időm- akartam visszautasítani ajánlatát, de hirtelen valami bevillant az agyamba.- Azt mondtad orvosi ninja vagy, ugye? Máshoz is értesz?
- Elég jó shinobiként voltam számontartva a falumban- vakargatta a tarkóját.- De aztán eljöttem, mert elegem lett a háborúkból. Azóta itt élek egyedül minden harctól mentesen. Többé nem akarok hadakozni.
- Meg tudsz nekem tanítani néhány dolgot? Ha minden környék ilyen veszélyes, akkor jól jönne néhány taktika...- magyaráztam szégyenlősen.
- Szívesen átadom a tudásom, ha szeretnéd- mosolyodott el.- Egyébként a nevem Dan.
- Én Katsumi vagyok. Elkezdhetjük most azonnal?
- Tényleg nagyon sietős neked- nevetett fel.
- Nem akarok több időt elvesztegetni- pattantam fel.
Igaz, hogy nem szerettem volna mással eltölteni az időt, de éreztem, hogy meg kell ragadnom a lehetőséget. Az út Madara után veszélyesebb, mint gondoltam volna, szóval muszáj legalább egy-két alap technikát eltanulnom, hogy megvédhessem magam. Még akkor is, ha ez nagyon távol áll tőlem.

Dan végül három hónapon át volt a tanárom, sok mindent ellestem tőle. Megtanított fegyverekkel küzdeni és egy minimális ninjutsut is megtanultam. Emellett igyekeztem az orvosi ninjutsut is elsajátítani, kisebb-nagyobb sikerrel. Így amikor három hónap után folytattam az utam, már felszedtem néhány ninja-dolgot. Kicsit bátrabban haladtam előre, mert bíztam abban, hogy legközelebb meg tudom védeni magam. Persze nem lettem vérprofi shinobi, ahhoz az idő is kevés volt és nem is gyakoroltam eleget, de valamennyit mégis fejlődtem. Dannak hála egy kicsit több esélyem van így a túlélésre, mint indulásomkor.
De ugyanúgy kerültem a feltűnést és az embereket, bár az útvonal eleve elhagyatott, kietlen utakon vezetett végig. Már csak pár kilóméter választott el a megadott helytől, ezért autómatikusan gyorsabban kezdtem sétálni. A ruhám és az egész külsőm nyúzott volt, a fekete köpenyem kicsit kifakult, de a remény annál nagyobb volt bennem.
A célként megjelölt faluban alig lézengtek az emberek, de ahogy megláttak engem, mindenki konkrétan elmenekült. Értetlenül álltam az emberek tette előtt, hiszen nem volt bennem semmi ijesztő, legalábbis szerintem. Aztán azt gondolva, hogy a sötét köpenyem hozza az emberekre a frászt, lekaptam azt és a kezemben hoztam tovább. Sikerült odaszólnom egy kisebb csoporthoz mielőtt ők is elrejtőztek volna előlem, így vonakodva ugyan, de megvárták amíg odaszaladok hozzájuk. Talán tízen lehettek és mind nők voltak, nálam jóval idősebbek.
- Bocsánat, ha megijesztettem önöket, de...- kezdtem, azonban máris belémfolytották a szót.
- A falunk nem szereti az idegeneket- közölte velem gorombán valaki.
- Csak egy kérdés, keresek valakit- mondtam könyörgő tekintettel, mire megenyhültek vonásaik.- Egy férfit keresek, elméletileg itt járt a közelmúltban.
- Le tudnád írni kicsit pontosabban?- kérdezte egy idősebb néni.
- Hát...- gondolkoztam el- hosszú sötétkék haja van, első látásra elég ijesztő lehet. A neve Uchiha Madara.
Ahogy ezt kimondtam, kivétel nélkül mindegyik idegen hátrált pár lépést. Meglepetten figyeltem őket, mire egyikük sóhajtva magyarázni kezdett.
- Igaz, nemrég itt járt sajnos. Valami fura tervről beszélt, az ideális világról és arra kérte falunk legjobb harcosait, hogy csatlakozzanak hozzá. De senki nem akart részt venni a tervének elérésében, ezért ő hidegvérrel megölte mindegyiket, az összes shinobit- mondta ki haraggal a hangjában, miközben lesokkolódva hallgattam.- A fiam is kiállt ellene, hogy megvédje a többieket. Minden nehézség nélkül egyetlen pillanat alatt végzett vele. Pedig ő volt a falu reménysége! Az az ember pedig egyetlen csapással megölte...
- Nyugodj le, Ayame, mindannyian elveszítettünk valakit aznap- tette a vállára a kezét egy másik nő.
- Azt mondják...- emésztgettem a hallottakat-, hogy Madara megölt egy csomó embert?
- Igen! Nem tudom miért keresed, de remélem nem messziről jöttél egy ilyen alak után. Ő azt érdemelné, hogy élete végéig szenvedjen!- kiáltotta valaki mérhetetlen haraggal a hangjában.
- Nem, az nem lehetett ő! Ő nem ilyen volt... mégis mi történt vele?- motyogtam magam elé, miközben egy könnycsepp lefolyt az arcomon.
Kábán elsétáltam a döbbenten bámuló társaságtól és a falun kívül lehuppantam egy fa tövébe. Térdeimre hajtottam a fejem és utat engedtem kikívánkozó könnyeimnek. Ez nem az a Madara, akit én ismerek, ő soha nem tenne ilyent! Mégis mi oka volt erre...? Végre elértem a megadott faluba, erre se nyom, se Madara. Csak egy ilyen lesokkoló történet. De még ha tényleg ilyet tett, én  akkor is... akkor is meg akarom találni őt. Most még inkább beszélni akarok vele, mert tudom, hogy valami őrültségbe mártotta bele magát, ahonnan ki kell ragadnom mielőbb.
- Izé... ne haragudj, hogy megzavarlak- sétált oda hozzám egy nálam alig idősebb lány.
- Nem zavartál meg- pillantottam fel rá könnyes szemekkel.
- Azt hiszem, tudnék neked segíteni- ülte le mellém, miközben csodálkozva bámultam rá.- Az apám volt a falu vezetője és legjobb shinobija. Hallottam, amikor az az ember beszélt vele és elmondott egy-két érdekes dolgot. Ha még mindig szeretnéd követni őt, akkor elmondhatom, amit tudok.
- De miért tennéd ezt? Hiszen az apád...
- ...meghalt- fejezte be helyettem.- Őt is megölte, de látom rajtad, hogy mennyire elszánt vagy és valamiért azt hiszem, nagyon szereted őt- mosolygott rám halványan.- Eddig mi alapján követted?
Elővettem a térképem és a lány kezébe adtam, aki egy ceruzát vett elő és berajzolt nekem egy útvonalat.
- Tisztán hallottam, amikor az idegen azt ecsetelte apámnak, hogy ezen az úton fog haladni. Azt már nem tudom pontosan, hogy miért, de ennyi biztos- adta vissza a kopott térképet.- Ott talán megtalálod.
- Köszönöm- pillantottam rá hálásan.
- Nem szeretnél itt maradni éjszakára? Ha gondolod, valahogy elintézem...
- Köszönöm, de így is van egy kis veszteségem. Tovább kell mennem- álltam fel.
- Minden jót!- mosolygott rám kedvesen.
- Köszönöm, köszönök mindent- néztem rá széles mosollyal az arcomon és elindultam.
Újabb remény, hogy megtalálhatom Madarát. És minél előbb rá is kell bukkannom, mielőtt még több őrültséget csinálna. Most már biztos, hogy belekeverte magát valami hülyeségbe, csak remélni tudom, hogy nem érkezem túl későn.