goodbyes

első rész;

1989, Szöul

Mingyu egy apró virágcsokorral a kezében sietett a régi kórház folyosóján. Gyakran félre kellett állnia és elengednie egy erőtlen beteget vagy éppen egy rohanó nővérkét -kétoldalt hordágyak sorakoztak, némelyik véres folttal huzatán. De a fiú akkor egy pillanatra sem keseredett el a gondterhelt tekintetektől, ugyanis előző nap úgy hagyta ott szerelmét, hogy az egészségesebb volt, mint az elmúlt két hónapban valaha.
Az ajtón nem kopogtatott, rajta kívül ilyenkor úgysem zargatta más a barátját, leszámítva azt a kedves doktort, aki gyakran nézett be hozzá, amikor éppen nem volt páciense. A sápadt fiú tényleg egyedül feküdt a szobában.
- Hoztam neked valamit - vigyorgott rá Mingyu, behúzva maga mögött az ajtót.
- Levendula - mosolyodott el lágyan szerelme és előrenyújtotta karjait -, a kedvencem.
- Tudom - nyomott csókot a fiú fejére, aztán lefeküdve mellé, befurakodta magát a takaró alá. A sovány fiú karján játszadozott ujjbegyeivel, kikerülve kiütésszerű sebeit. - Egyébként arra gondoltam, hogy ha már ilyen jól vagy és az orvosok is beleegyeznek, hazajöhetnél.
- Nem hiszem - motyogta a fiú és fejét elfordította Mingyu felől.
- Mit nem hiszel? - nevetett fel kissé Mingyu, s idegesen ajkába harapott.
- Nem vagyok jobban.
- Dehogynem! Te magad mondtad - simított az arcára ahogy az továbbra is keservesen próbált a másik irányba fordulni. - Újra erős vagy, Wonwoo. Meg fogsz gyógyulni!
- Nem fogok meggyógyulni! - ült fel hirtelen nagyot kiáltva a fiatalabbra, s egész testébe fájdalom nyílalt. Rettenetesen égett a torka.
- Miről beszélsz? - támaszkodott fel Mingyu is és a másik kezére szorított. - Hetek óta nincsenek tüneteid. Meg fogsz gyógyulni, biztos vagyok benne. Csak még egy kicsit kell így kibírnod.
- Mingyu, ha az AIDS-et gyógyítani akarnák, már rég megtalálták volna rá a módot - sóhajtott Wonwoo. - Ma reggel megtudtam, hogy egy újabb daganat jelentkezett.
- Hol? - konyultak lefelé dús ajkai.
- A nyelőcsövemen. 
Mingyu fejét lehajtotta és pár pillanatig nem mozdult. Wonwoo fáradt tekintete aggódva figyelte és egy pillanatra sem nézett el róla. Soha nem akarta bántani, most mégis úgy érezte, hogy Mingyu sokkal nagyobb fájdalmat élt át, mint ő valaha. A kreol fiú teste erős rázkódásba kezdett. Wonwoo óvatosan nekidőlve ágya támlájának Mingyu fejét ölébe húzta és a hosszú, fekete tincseket kezdte el simogatni.
Az órát egyikük sem figyelte, időt hagytak maguknak, hogy megnyugodjanak. Gyakran voltak ilyen érzékeny pillanatok kettejük életében, mióta Wonwoo megbetegedett. Már egészen rutinosan kezelték őket.
- Miért veled történik ez, drága Wonwoo? - nézett fel a fiú szemeibe és hosszasan kifújta remegő tüdejéből a levegőt.
Wonwoo keserédesen megvonta a vállát:
- Ez történik azzal, aki gimnáziumban óvszer nélkül szexel a szomszéd város egyetemistáival - jegyezte meg szellemesen a helyzet súlyától függetlenül, emlékeztetve Mingyut arra az időszakra, amikor még nem jártak.
A két fiú a nyolcvanas évek elején ismerték meg egymást. Egy gimnáziumba jártak, de Mingyunak egészen addig fel sem tűnt a másik, amíg arról el nem kezdtek terjedni különféle pletykák. Igazából egyik napról a másikra robbantak ki a szóbeszédek, s az addig jelentéktelen Wonwooból az iskolájuk legtöbbször emlegetett diákja vált. A fiú pedig csak próbált ellene menni -s egy ilyen alkalommal vette észre először Mingyu, persze akkor még nem is sejtve, hogy a történetek egy része valóban az igazságot mondta el.
Mingyu a vékony combra csapott, majd feltápászkodva, egy apró puszit nyomott a kiszáradt ajkakra.
- Bárcsak előbb ismertelek volna meg - hagyta tenyerét a beesett arcon és homlokát Wonwooénak döntötte. - Bárcsak én lettem volna az első és az utolsó neked.
Wonwoo elhúzódott.
- Fölösleges ezen agyalnod, ha a múltat megváltoztatni már úgysem tudod - nézett erőtlenül a fiatalabb szemébe. - A jövő pedig számomra már nem lehet sokkal hosszabb, mint egy hónap.
Mingyu ledermedt. Azt hitte a sok borzalom után most végre jöhet valami jó, de bárki is volt ott fent az égben, semmiképp sem akart kedvezni nekik.
- Ideje lenne elbúcsúznunk - nyelt egy nagyot Wonwoo.
- Micsoda? - emelte meg a hangját Mingyu. - Az előbb mondtad, hogy még van egy hónap-
- Mingyu, azt akarom, hogy hagyj el!
Mingyu hangosan véve a levegőt rohant a folyosón. Most nem Wonwoohoz. Wonwootól. Majdnem minden szembejövő nővér megpróbálta megállítani, viszont ő egyikre sem hallgatva, kezüket lerázva a válláról sietett egészen a kijárat felé. Utálta ezt a helyet. Utálta, mert a szerelme két hónapja itt élt és mert nem volt már több ideje itt, mint pár hét.
Ki tudja, talán egy teljes hónap, de az is lehet hogy négy nap. És most arra kérte, hogy többet ne is lássák egymást.
Kiérve a kórház elé, a legközelebbi padra telepedett le, amin éppen nem az egészségügyisek töltötték a kávészünetüket, s térdére támaszkodva tenyerébe temette arcát.
Nem értette Wonwoot. Ha most ő lett volna beteg és a szerelme járt volna be hozzá minden nap, biztos volt abban, hogy azt akarta volna, hogy ez így menjen tovább egészen az utolsó napjáig. Nem értette, hogy az idősebb miért akarta ennyire megóvni őt; egyáltalán mitől? Mingyu úgy érezte, hogy Wonwoo ezt akármennyire is jó szándékkal tette, egész életében most viselkedett a legönzőbben.
Légzése továbbra sem csillapodott és kezei mögött száját akkorára tátotta, hogy már a bőr is feszült körülötte, mégsem jött ki semmi hang rajta. Pedig kiabálni akart, torka szakadtából ordítani. Olyan hangosan, hogy azt még Wonwoo is hallja az épület másik felében.
- Hé - hallott meg a közelből egy lágy hangot, de nem volt benne biztos, hogy neki szólt. - Hé, próbálj kiegyenesedni!
Aztán ujjakat érzett a hátán, amik körkörösen simogatni kezdték. Mingyu testében lassan kezdett szétáramlani a nyugalom.
Óvatosan emelte el tenyereit arca elől, s az oxigén máris könnyebben jutott tüdejébe.
- Jól csinálod - hallotta megint a hangot, ami egészen olyannak hatott, mintha csak a fejében szólt volna. Mingyu azonban tudta, hogy valaki ott volt mellette, teljes valójában. - Próbálj csak a légzésedre figyelni, rendben? Lassan.
És Mingyu még percekig ült ott, lehunyt szemekkel, egyenletesen lassuló légzéssel és egy ismeretlen kezével a hátán.
Aztán eljutva arra a pontra, ahol többé nem érezte azt a görcsös csomót, ami úgy összehúzta testét, hátradőlt a padon, fejét is hátrahajtva. Pilláit lassan nyitotta fel.
Egy hozzá hasonló korú fiú volt az ismeretlen, kiszőkített, arcába hulló tincsekkel, amik mögül hófehér bőre szinte világított. Mosolya azt sugallta, hogy még így teljesen idegenként is pontosan tudta és átérezte, hogy mi van Mingyuval.
- Ne érezd magad kellemetlenül - szólalt meg a fiú és hangja továbbra is olyan kellemesen csengett, hogy Mingyu testén végigfutott a jóleső hideg. - Egy ideig én is így reagáltam le minden alkalommal. Most már csak a temetések előtti este sírok.
Mingyu nem reagált rá. Ujjait idegesen ropogtatni kezdte. Bele sem gondolt, hogy ha a halál gondolata így kikészítette, mit fog vele tenni, ha majd tényleg eljön Wonwooért. Az ismeretlen keze az övére csúszott.
- Ki halt meg? - szegezte neki a kérdést.
- Senki - aztán hozzátette: - Még. Csak azt akarja, hogy elhagyjam.
- Ó - akadt meg a levegő a szőke fiúban és egy pillanatra szavakból kifogyva nézett körbe a kórház előtti forgalmas főúton. - Sosem értettem az ilyesfajta hősieskedést.
- Mi alapján kritizálod? - fordult felé Mingyu, elhúzva a kezét. Akármennyire is örült annak, hogy ezzel az idegennel egy véleményen vannak, mégis csak a szerelméről volt szó. Róla pedig nem beszélhettek ilyen stílusban az emberek. Meg kellett védenie: - Fejezd be, fogalmad sincs, hogy éppen kiről beszélsz.
A srác mintha meg sem hallotta volna. Legalábbis nem úgy tűnt, mintha Mingyu goromba szavai egy kicsit is megviselték volna. Karórájára pillantott, majd szemeit összeszűkítve egy pillanatra az égre emelte a tekintetét.
- Mennem kell - állt fel és a bejárat felé biccentett. - Már csak fél órám van, hogy utoljára lássam egy barátomat. Hihetetlen, hogy milyen hamar el akarják takarítani a testeket - horkantott fel keserűen.
- Sajnálom - motyogta Mingyu.
- Nem kell, néha azt gondolom, hogy megérdemelte - legyintett és egy nagyot hátralépett. - Ő kivételesen nem azért került ide, mert meleg. Drogfüggő. Vagyis volt.
Mingyu elhúzta a száját és tekintetével követte a nyúlánk alakot, ahogy az most már tényleg megindulva a háta mögött hagyta őt. Nem csak bőre, de ruhája is teljesen fehér volt, bő ingje és koszos-bézs flanel nadrágja annyira lógott rajta, hogy a szél olykor belekapva egy kicsit megcibálta. Mingyu arra gondolt, hogy teljesen olyannak festett mint egy angyal -talán szándékosan.
- Egyébként - állt meg a bejárat előtt, ahonnan egy kicsit hangosabban beszélve Mingyu tökéletesen hallotta még -, Jeonghan vagyok. Bármikor megtalálsz, van itt a kórházban vagy öt barátom - aztán egy pillanatra lesütötte a szemeit: - Négy.