Kegyetlen szerető szív

20

Lassan nyitogatni kezdtem szemem, de zavart a hatalmas fényáradat. Óvatosan pislogva figyeltem a fehér plafont és azonnal megéreztem a jellegzetes kórház szagot. Bevillantak az agyamba utolsó emlékeim, mire ijedten ültem fel az ágyon. Mi történt velem? Hol van Madara?
Csak ekkor vettem észre az ágyam melletti széken édesen alvó ezüst hajú férfit. Könyökével a térdén támaszkodott, fejét a kezébe temette. Nem lehet valami kényelmes ez a póz- húztam el a szám.
- Tobirama!- kiáltottam fel, mire azonnal kipattantak a szemei.
- Katsumi, jobban érzed magad?- ugrott fel és aggódva ült le az ágyam szélére.
- Hol van Madara?- kérdeztem, mire izmai összerándultak.
Szememben összegyűltek a könnycseppek és egyre több folyt le az arcomon a férfi hallgatása miatt.
- Mi történt vele?- kiáltottam fel erőteljesebben, már zokogva.
- Meghalt. A bátyámmal harcolt és ő veszített- mondta ki mélyen a szemembe nézve.
- Nem... az nem lehet- motyogtam, majd kezembe temettem az arcom.- Nem halhatott meg... Miért ölte meg?!
Az egész testem remegett a sírástól, könnyeim folyamatosan záporoztak, miközben egyetlen szerelmemre gondoltam. Madara... meghalt? Nem, én ezt nem hiszem el! Nem érhetett így véget ez az egész, nem halhatott meg Madara! Nem hagyhat itt, szükségem van rá.
- Miért ölte meg őt?!- kiáltottam fel újra keserű hangon.
- A falura támadt, Katsumi! Te pedig vele együtt- fúrta tekintetét az enyémbe.
- Akkor tessék- nyújtottam felé mindkét kezem.- Bilincselj meg és vigyél börtönbe.
- Megőrültél? Azt nem tudnám megtenni veled- enyültek meg vonásai és halványan rám mosolygott.- Elég nehéz dolgom volt, de végül sikerült meggyőznöm mindenkit, hogy te ártatlan vagy. Szóval nem mész börtönbe.
- Nem vagyok ártatlan...
- De igen, te nem csináltál semmit- fogta meg a kezem, de elhúztam tőle.
- Hagyj magamra.
- Nem fogok elmenni- jelentette ki.
- Egyedül akarok lenni... Ha vele nem lehetek, akkor egyedül akarok maradni!- kiáltottam fel zokogva.
- De meg akarlak vígasztalni.
- Fogd fel végre, hogy nem tudsz!- ordítottam egyenesen az arcába, majd a szememhez kaptam.
Rettenetesen fájt és lüktetett, egy pillanatig olyan volt, mintha kifolyna a helyéről. Aztán minden fájdalom abba maradt, én pedig értetlenül, könnyáztatott szemekkel és arccal pillantottam fel a Senjura.
- Mangekyou Sharingan...?- kerekedtek el a szemei.- Kétségkívül az.
- Menj el!- kiáltottam rá megint.
- Jó, rendben- állt fel lassan.- Majd visszajövök...
- Miért?- néztem rá zavartan.- Semmi közöm hozzád, nem kell szánalomból vígasztalnod vagy velem lenned.
- Tévedsz- mosolyodott el halványan.- Hozzád kötnek az érzéseim és nem tudok tenni ellenük. Még ha Uchiha is vagy...- motyogta halkan, majd magamra hagyott a helyiségben.
De eszemben sem volt ott maradni, meg kell keresnem Hashiramát. Tobirama talán csak be akarja mesélni nekem ezt az egészet és Madara nem is halt meg. Hiszen ő erős... nem veszíthetett Hashirama ellen. Felkeltem az ágyból és amint megbizonyosodtam róla, hogy lábra tudok állni, elindultam a főépület felé.
A Hokage-iroda előtt megtorpantam és bekopogtam. Amint meghallottam a Senju hangját, ingerülten belöktem az ajtót és egyenesen hozzá sétáltam. Megdöbbent arccal ült az asztalánál és aggódva pillantott fel rám, amikor kezeimet levágtam az asztalra.
- Hol van?!
Nem kellett pontosítanom, ő nagyon is jól tudta, hogy kiről beszélek. Szemeit lesütötte és szólásra nyitotta a száját, de végül egy hang sem jött ki a torkán.
- Azt kérdeztem, hol van?- kiáltottam rá, miközben könnyeim megint záporozni kezdtek.
- Katsumi... sajnálom, megöltem őt- suttogta, miközben szomorúan felnézett rám.
- Mi...? Hogy tehetted ezt, hogy voltál képes erre?- hangom már nem kiáltás volt, csak fájdalmas, kétségbeesett suttogás.
Abban a pillanatban éreztem, hogy szívem meghasad, egy pillanatig még levegőt se kaptam a fájdalomtól. Lehajtott fejjel zokogtam a Hokage asztala fölött, könnyeim a barna felületre csöppentek. Hashirama felállt és hozzám akart lépni, de azonnal elrugaszkodtam, hátrálni kezdtem.
- Ne érj hozzám- szóltam rá, de hangom csak egy suttogással ért fel.
- Sajnálom, de meg kellett tennem. Értsd meg!- nézett rám könyörgő tekintettel.
De képtelen voltam megbocsátani a férfinek, soha nem is leszek képes arra. Erőtlenül a szoba falának támasztottam a hátam és kezembe temetve az arcomat kezdtem el zokogni. Teljesen összezuhantam, semmi mást nem éreztem, csak a mérhetetlen fájdalmat. Itt volt velem, végre megtaláltam és rávettem, hogy hadd tarthassak vele, erre máris vége lett. A jövőnknek, amit elképzeltem, az együtt töltött perceknek, mindennek vége. Miért nem beszéltem le arról, hogy megtámadja Konohát? Akkor most életben lenne és velem maradt volna. Miért engedtem neki, hogy eljöjjön ide? Miért voltam olyan gyenge, hogy nem tudtam segíteni neki?
- Katsumi... annyira sajnálom- hallottam meg a megtört Senju hangját.- Ő volt a legjobb barátom, még ha ő el is vágta a kötelékünket, én nem tudtam elengedni. Hittem benne, hogy nincs vége a barátságunknak és a legutolsó pillanatig vissza akartam téríteni a rossz útról. De végül nem tehettem mást, ez nekem is fáj, hidd el. Az egész falu a családom, meg kellett védenem őket.
- Nem érdekel, senki más nem érdekel- motyogtam, majd minden erőmet összeszedve még egyszer a szemébe néztem.- Elvettél tőlem mindent, Hashirama.
- Ez nem igaz! Tobiramával együtt mindent megtettünk, hogy itt maradhass a faluban és tisztára mossuk a neved. Miattunk nem utálnak a falusiak.
- Hát nem érted? Nekem ő jelentett mindent...- suttogtam.
Ebben a pillanatban betoppant a helyiségbe Tobirama és meglepetten nézett végig rajtunk.
- Katsumi, te itt...?
Nem tudtam válaszolni, csak lehajtott fejjel, rázkódó vállal zokogtam tovább. Lassan odasétált hozzám, én pedig legszívesebben őt is ellöktem volna magamtól, de nem volt hozzá erőm. Mellém érve óvatosan átölelt, mire csak belefúrtam a fejem a vállába. Semmi másra nem volt erőm jelenleg.
- Bátyám, elviszem hozzám- hallottam meg a hangját.
- Biztos? Nem hiszem, hogy szeretné, hiszen régen...
- Már megváltoztam!- folytotta belé bátyjába a szót Tobirama.
Elengedett, hogy a szemebe tudjon nézni és gyors mozdulattal megtörölte a szemem.
- Gondoltam, lakhatnál nálam, akkor nem lennél egyedül- magyarázta a szemembe nézve.
- Jól van- nyögtem ki sokára.
Azt persze nem tudtam elfelejteni még mindig, hogy milyen erőszakosan bánt velem régen és nem bocsátottam meg neki. De látom rajta, hogy őszintén megbánta, amit tett, szóval nem akarom teljesen elutasítani, hisz tényleg megváltozott.
Hashiramára rá sem pillantva kisétáltam Tobirama után, aki elvezetett a házához. Beengedett maga előtt és egy szobához vezetett.
- Nem akarok túlságason tolakodó lenni, szóval gondoltam alhatnál a vendégszobában. De ha társaságra vágynál, nyugodtan átjöhetsz hozzám. Akár az éjszaka közepén is.
- Köszönöm- motyogtam és máris lefeküdtem az ágyra.
Hallottam, ahogy Tobirama a szekrényhez lép, majd visszasétál hozzám. Leterített rám egy takarót, amit felhúztam egészen az államig és lehunytam a szemeimet.
- Aludj jól- mondta kedvesen, miközben leoltotta a lámpát és elhagyta a helyiséget.
Ahogy meghallottam az ajtó csukódását, ismét utat engedtem könnyeimnek. A párna hamar átnedvesedett, de könnyeim nem akartak elfogyni. Hogy aludjak jól, ha ő már nincs velem? Hogy élhetek egyáltalán ezután? Olyan érzés marcangol belül, akkora fájdalom, hogy szavakba se tudom önteni. Madara halálával valami belőlem is elveszett, mintha a lelkem egyik felét kitépték volna belőlem. Semmi mást nem érzek, csak a mérhetetlen fájdalmat és a Madara iránti hatalmas szerelmet. Végül valahogy sikerült álomba sírnom magam.

Ott álltam egy kopár helyen, körülöttem porfelhők voltak. Jól ismertem már ezt a helyet, minden álmomban ezt láttam régen. De most nem láttam harcoló ninjákat, nem volt ott a családom. Zavartan forgolódni kezdtem és akkor a hátam mögött észrevettem Dant és a többi embert, akik valamivel segítettek nekem az utam során. Aztán előre pillantottam és ott állt tőlem nem messze Madara. Mosolyogva nézett rám és felém nyújtotta a kezét, mire azonnal elindultam hozzá. De mielőtt elértem volna Madarához, megjelent mögötte Hashirama és egy kardszúrással végzett vele. Madara elterült a földön, mire térdre estem, sikítani kezdtem és a nevét kiabáltam. Aztán eltűnt Madara holtteste és Hashirama is, én pedig Konoha határához kerültem. Láttam magam kívülről, amint Tobirama karjaiban fekszem eszméletlenül, miközben ő aggódó tekintettel pillant rám és megszólal:
- Sajnálom... szerelmem.

Ebben a pillanatban felébredtem és hirtelen felültem az ágyon, erősen megfejelve a fölém hajoló Tobiramát. Fájdalmasan kapott a homlokához, mire a szám elé kaptam a kezem.
- Csak meg akartam nézni, hogy mit csinálsz, mert hallottam a nyöszörgésed. De nem számítottam ilyen fogadtatásra.
- Ne haragudj, véletlen volt- húztam el a szám, miközben szemügyre vettem a homlokán lévő vörösséget.
- Semmi baj, annyira nem fáj- legyintett.- Nem vagy éhes? Csináltam neked reggelit.
- De- álltam fel és elindultam utána a konyha felé.