Kegyetlen szerető szív

21

~3 hónap múlva~
Tobirama már három hónapja vigyáz rám és be kell vallanom, nagyon kedves. Jól esik, hogy törődik velem, sírhatok a vállán, ha akarok és mindig ott van velem, ha szükségem van valakire. De a lelkiállapotom még mindig romokban van, egyáltalán nem hevertem ki Madara halálát. És kezdem úgy érezni, hogy soha nem fogom. Mindig az együtt töltött percekre gondolva alszok el estékként, könnyeim minden nap potyognak, ha rá gondolok. Ami gyakran megtörténik, ugyanis képtelen vagyok elfelejteni az én csodálatos Uchihámat, aki az egyetlen társam volt hosszú ideig. Olyan sok mindenen mentem keresztül, hogy megtaláljam, de azután se lehettem boldog vele. Hashirama elvette tőlem, amiért soha nem fogok tudni megbocsátani neki. Azóta se találkoztam vele, sem senki mással, naphosszat Tobirama házában gubbasztok, egyszer sem jártam ki az utcára, egyszerűen nem akarom látni a szánakozó tekinteteket. Vagy a gondolataimba merülve ücsörgök a házban, vagy esetleg kiülök az udvarra és ugyanúgy bámulok ki a fejemből. A szívem darabokban és nincs senki, aki ezen segíteni tudna, már nincs. Még Tobirama se tudja összerakni a darabkáit, hiába próbálkozik olyan elszántan. Képes éjjeleken át mellettem ülni, csakhogy én az ölébe hajthassam a fejem és úgy zokogjak. Mert képtelen vagyok elfelejteni Madarát, arra nem volt elég ez a három hónap. Sőt, már tudom, hogy az egész életem nem lesz elég arra, hogy elfelejtsem őt. Túlságosan szeretem, soha senki nem lenne képes pótolni őt az életemben, próbálkozhatna akármennyire.
Akaratlanul is sokkal közelebb kerültem Tobiramához, amit nem bánok, hiszen mindig mellettem van. Még a rengeteg dolga és a csapata mellett is szakít időt a lelkem istápolására. Amivel ugyan nem megy sokra, mert még mindig ugyanolyan búskomor, már-már depressziós vagyok, de nem adja fel a próbálkozást, amiért végtelenül hálás vagyok. Viszont nem tudom nem észrevenni, hogy ő másként tekint rám. Ő nekem csak egy legjobb barát, de látom, hogy ő többet remél a kapcsolatunkból. Azt várja, hogy legyek túl Madarán és vessem magam a karjaiba, hogy együtt legyünk, ami szerintem soha nem fog megtörténni. Túl nagy a szerelmem Madara iránt és még ha meg is halt, nem árulhatom el érzéseimet azzal, hogy összejövök Tobiramával. Még akkor sem, ha ennyire kedves velem és ő az egyetlen, aki mellettem van. Meg kell elégednie egy szimpla köszönömmel a törődéséért, mert nem fogok vele összejönni csak azért, mert vigyáz rám.
Mostanában egyre jobban próbálkozik, még több időt tölt velem és mindig igyekszik előállni nekem valami kis meglepetéssel. Egyszer vacsorázni is el akart vinni, de visszautasítottam azzal az indokkal, hogy nem akarok emberek közé menni. De ez sem jelentett neki gondot, igazi étteremmé varázsolta a konyhát és olyan vacsorát készített nekem, amihez foghatót még soha nem ettem. Rettentően kitett magáért, gyertyát gyújtott és végig fogta a kezem az asztalon átnyúlva. Tényleg olyan volt az egész, mint egy randi, pedig nem hittem volna, hogy ő tud romantikus lenni. Szóval mindent belead, hogy magához láncolhasson és küzd a szerelmemért, de hiába, Madarával nem tudja felvenni a versenyt. Belé szerelmes vagyok, míg a Senjut csak úgy szeretem, mint egy barátot. Na jó, talán annál egy fokkal jobban, de akkor sem hasonlítható össze a Madara iránt érzett szerelemmel.

Ma Tobirama korábban jött haza és azonnal levágódott mellém a kanapéra. A vállamat átkarolva magához húzott és nyomott egy puszit a fejemre.
- Mit csináltál ma?- kérdezte, miközben a vállamat simogatta.
- A szokásosat...
- Nem lesz ez így jó, Katsumi- sóhajtott fel.- El kell engedned őt, még ha fáj is! Hanem csak még jobban tönkretesz.
- Ez nem megy csakúgy- ráztam meg a fejem hitetlenül.- Még mindig minden percben rágondolok és ez ellen nem tudok mit tenni! Túlságosan hiányzik...
- Jól van, ne sírj- törölte le könnyeimet szabad kezével.- Nem akartam feltépni ezt a témát, csak segíteni akarok.
- Tudom- folytottam vissza a szipogásom, majd egy nagy sóhajt után halkan folytattam.- De nem tudom elfelejteni, folyton csak rágondolok. Az életemben... semmi más szép emlékem sincs, csak azok a pillanatok, amiket együtt töltöttünk. Azért jutnak mindig eszembe.
- Pont ezért kértelek már számtalanszor, hogy adj nekem egy esélyt!- hajolt el tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni.- Akkor szereznénk új, szép emlékeket és szép lassan elfelejtenéd őt.
- Nem tudnálak úgy szeretni, ahogy őt- hajtottam le a fejem szomorúan.
Az állam alá nyúlva óvatosan felemelte a fejem és mélyen a szemembe nézett.
- Még nem kell úgy szeretned, mint őt... Hiszen valamennyire engem is szeretsz, nem?
- Persze, hogy szeretlek! Csak...- kezdtem, de belémfolytotta a szót.
- Majd megszeretsz még jobban, amikor sikerül elfeledtetnem veled őt. Csak hadd próbáljam meg, azzal mit veszítenél?
- Tobirama...- suttogtam.
Nem akarom- gondoltam magamban, de nem mondtam ki. Egy aprócska gondolat nem engedte, hogy kimondjam. Talán tényleg el tudná velem feledtetni az érzéseimet Madara iránt? Nem, az lehetetlen, hiszen én hozzá tartozom! De talán... adhatnék neki egy esélyt, azzal sokat nem veszítek.
- Nem tudhatom mit tenne ő ebben a helyzetben- mosolyodott el halványan.- De szerintem valami olyasmit mondana, hogy azt szeretné, ha boldog lennél. Én boldoggá tudlak tenni, Katsumi!
Sóhajtva lehunytam a szemem és abban a pillanatban megéreztem Tobirama ajkait a számon. Egy gyengéd puszit nyomott rá, majd rögtön el is távolodott. Hirtelen a testem mintha magától mozdult volna, és szemből az ölébe ültem. Mosolyogva átkarolta a derekam és magához húzva megcsókolt szenvedélyesebben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt jó, de mégis... nem Madara volt.
Annyira belefeledkeztem a csókba, hogy lehunyt szemeimen keresztül Madarát képzeltem magam elé. Ahogy az ölébe ülök, ő pedig izmos karjaival átöleli a derekam és csókokkal halmozza el ajkaimat. Elfeledkeztem arról, kinek az ölében is ülök most éppen, olyan volt, mintha egy álomvilágba kerültem volna. Amikor ajkaink elváltak, még mindig az Uchihámat láttam magam előtt és halkan megszólaltam.
- Mad...- ennél a pontnál megakadtam, ugyanis megpillantottam magam előtt Tobiramát, akinek felszaladt a szemöldöke.
- Hm?
- Ma délután el szeretnék menni sétálni- korrigáltam gyorsan.
A jelek szerint bejött, mert apró mosoly kúszott a szájára, majd belepuszilt a nyakamba.
- Elkísérlek...
- Ne! Szeretnék egyedül lenni egy kicsit- ellenkeztem azonnal.
- Biztos? Nem lenne jobb, ha ott lennék veled?
- Nem, majd... együtt is sétálhatunk valamikor, de most egyedül megyek- álltam fel az öléből és már el is indultam.
De a kezem után nyúlva megállított és visszafordított magához. A derekamat átkarolva lenézett rám, mire kérdőn pillantottam fel rá.
- Katsumi... mi most akkor... járunk?
Kérdése annyira meglepett, hogy még levegőt venni is elfelejtettem. De mivel választ várt, gyorsan összeszedtem magam.
- Hát... azt hiszem- mosolyodtam el halványan.
Hozzámhajolva megcsókolt, majd elengedett és mosolyogva kikísért az ajtóhoz.
- Biztos ne menjek veled?
- Ne- nevettem fel.- Mindjárt visszajövök.
Lassan elindultam, a Senju pedig végig figyelt engem, amíg el nem kanyarodtam a szeme elől. Lábaim maguktól vittek, azt se tudtam merre járok. Az emberekre rá sem pillantottam, csak lehajtott fejjel sétáltam előre, miközben folyton arra gondoltam, hogy elárultam Madarát. De hiszen meghalt, akkor ez nem minősül megcsalásnak, ugye? Én azt soha nem tenném meg vele, soha! De már nincs velem, Hashirama megölte, szóval nem csaltam meg. Ugye?
Hitetlenül megráztam a fejem és csak ekkor kaptam észbe, hogy kisétáltam Konohából. Az erdő szélén álltam, a távolban látni lehetett a konohai épületeket. Sóhajtva megfordultam és elindultam visszafelé, miközben azon gondolkoztam, hogy miért kötöttem ki itt. De mint később kiderült, lábaim megérezték, hogy hova kell vezetniük engem.
Tettem pár lépést a falu felé, amikor léptek zaját hallottam meg magam mögül. Mielőtt bármit reagálhattam volna, egy ismerős hangra lettem figyelmes.
- Katsumi...
Elkerekedett szemekkel megdermedtem, ahogy meghallottam azt a mély férfihangot. Szememből utat tört magának egy könnycsepp és lefolyt az arcomon. Az egész olyan volt, mint egy lassított felvétel. Óvatosan, félve, hogy csak képzelődtem, megfordultam és szembe találtam magam vele. Ott állt az erdő szélén, azon a ponton, ahonnan nemrég indultam el, a megszokott ninja öltözetében, a vörös páncéljában. Meghatottan indult el felém, mire képtelen voltam tovább várni és zokogva a nyakába ugrottam. Olyan szorosan ölelte át a derekam, hogy majdnem megfulladtam, de én is pont úgy karoltam át a nyakát. Könnyeit megéreztem a nyakhajlatomban, amibe beletemette fejét. Hitetlenül eltoltam magamtól, hogy a szerelmem szemébe nézhessek.
- Madara, tényleg te vagy az...?- kérdeztem még mindig zokogva.
- Igen. Sajnálom, hogy ilyen sok ideig tartott, de visszajöttem hozzád- simította meg arcomat mosolyogva.
- De mindenki azt mondta, meghaltál!
- Azt hitték, hogy igen. Veszítettem Hashirama ellen, de végül túléltem. Sajnálom, hogy szenvedned kellett, drágám, de már vége! Gyere velem és legyen olyan minden, ahogy elképzeltük. Többet nem jövünk vissza Konohába.
Szótlanul átöleltem és bólintással jeleztem, hogy ez lenne minden vágyam. Madara ajkaimra tapasztotta száját és olyan szenvedélyesen csókolt meg, mint még soha. Egyszerűen minden benne volt, minden egyes érzelem, amiken keresztülmentünk mindketten az elmúlt időszakban.
- Veled megyek- pillantottam fel rá mosolyogva, mire megfogta a kezem.
De mielőtt elindulhattunk volna, egy váratlan vendég bezavart.
- Csak ne olyan sietősen!